Holtak éjjele
Holtak éjjele
A völgyben csendesen lapult a falu. Utcáin a szél is meglassúdva suhant, és hangokat, illatokat hordott szorgos postásként. Ki-ki kiválogathatta a neki szóló küldeményeket: A darazsak a gyümölcsillatot, a kutyák a fajtabeliek jelzéseit, a baglyok az egerek motoszkálását, amit akár a hó alatt is meghallottak. A kutyaugatás és a tehénbőgés halkan szűrődött ki a hegyoldalba. A hegyek és lakói mind ismerték már ezeket a zajokat, és ugyanúgy tudomásul vették, mint a szél zúgását.
Az ősz már végigsimított a tájon, és a hegyek pilise fázni kezdett. A fák számot adtak a nyárról, sárguló levelekre írva fel minden napot, amit a szél gyűjtött össze csendes kupacokba.
Ezen az estén különös derengés támadt a felvégen. A lankás dombon, ahol kakukkfű illata szállt, ahol mindig furán ragyogott a déli nap, és ahol az első ködök születtek: most száz és száz gyertya égett.
Derengő, reszkető fényük betöltötte a dombot és az emberek szívét. Halk imák, csendes sóhajok szálltak az éjben, lehajtott fejű emberek ballagtak a sírok közt. Halk volt az adjonisten, és ha ellenségek találkoztak, most csak csendben félreálltak, néma biccentéssel adva meg a tiszteletet. Még a virgonc kiscsikóként ugráló gyermekek is elcsendesedtek, hiszen a szülők meséiből ismert őseik sírján jártak.
Emlékezett a falu, emlékeztek az emberek. Nemzedékek éledtek fel egy-egy mesében, régi emberek híre ragyogott fel minden mécsessel. Vigalmak, bajok, nagy munkák lettek felemlítve, mesékben hagyományozva a gyermekekre.
Emlékezett a falu, és emlékezett az erdő is. A felvég feletti szikla szinte lebegni látszott az égben, ahogy alulról érte némi fény. És a sziklán ködös árnyékok jelentek meg, egyik a másik után.
Jött egy leány, karjában pár napos csecsemővel, mélán, megkövült arccal sétált át a sziklaormon, egyenest a nemlétbe.
Jött az úri ficsúr, ki zergetollas kalapban, fényes csizmában érkezett a vidékre, és ide öregedett bele a faluba. Addig viszont számtalanszor nézte innen a határt, kedves szirtjén szívva a pipáját.
Jöttek régi erdőjárók, favágók, kik itt élték az életüket, és jöttek katonák, kik csak halni érkeztek, homályos célokért és messzi, nagy eszmékért.
Lassan múlt az éj, és a gyertyák fénye arannyal lehellte be a holtak dombját. Az élők már házaikba tértek, és a holtak szellemei csendesen nézték a parányi lángokat. Némelyik messze nézett, szertefoszlott: neki már nem volt, aki emlékezzen rá. Mások mosolyogva libbentek le a faluba, ahol a kutyák hideglelősen felvonyítottak, és a szénaboglya alá bújtak félelmükben. A lelkek pedig sorra vették leszármazottaikat, és megpróbálták bölcsességüket átadni az élőknek. Ötleteket súgtak a férfiaknak, nyugtatták a nőket. Túlvilági mosolyuktól felsírtak a csecsemők, és a halálba készülők megnyugodva láthatták, hogy odaát már nincs harag, nincs bosszú, nincs félelem, csak a megnyugvás.
Jöttek-mentek a lelkek, és áttetsző ujjaik megsimították a patakot, mely maga volt az Élet: Mindig jött, mindig elmúlt, de mégis, mindig önmaga maradt. Amíg a következő csepp, a következő hullám követi a többit, addig a patak patak marad, az élet pedig élet. Nem számít egy-egy csepp, hiszen a végén mindenkit befogad a végtelenség tengere...
Lassan sápadtak el a gyertyák fényei, és lassan megindult a falu reggeli élete. A megszokott zajok, szagok jöttek-mentek a szél szárnyán, az emberek mentek dolguk után. De mindenkiben benne volt az emlékezés picike lángja, ami ugyanúgy beleolvadt a falu történelmébe, ahogy a gyertyák fénye a napsütésbe.
A holtak dombja immár napfényben fürdött, az ősök visszatértek örök álmukba. Az erdő fái tovább számolták a nyár napjait, leveleket dobva az elmúlt idők emlékére. Gyökereik az ősi földben, ágaik az égbe nyúlva, ahogy az emberek nemzedékei is őseik porából nőlve, a jövő felé nyúlnak, újra és újra emlékezve, míg csak egyetlen ember is él a világon...
|
|