Újra... első rész
Fárasztó nap volt... mint mostanában mindegyik. A busz büdös volt, az utasok tolakodtak... A korai sötétedés sem tett jót a hangulatának.
Jött a megálló, László előrefurakodott, gombot nyomott... a busz lépcsőről egyenesen egy tócsába lépett, de akkorát, hogy majdnem a nyelvét harapta el. A jeges lé befolyt a cipőjébe, de már nem érdekelte. Csak haza akart érni.
Haza. A házba, ami nem volt már otthon, csak egy odú, ahol meghúzta magát. Amióta Ő nincs... Ott vannak a falakon a festményei, a rajzai. A könyvei, pár itthagyott ruha. De ez már nem Ő...
Az utcák egykedvű szürkébe öltöztek, és ezen a lámpák minden erőlködése sem segített. Egyforma tompán koppantak a léptei, és a puszta házfalak rövid visszhangot vakkantottak. Monotonon fogyott az út. Az óvodánál picike mécsesek égtek színes kis lampionokban, és a kicsik is szép kis lámpásokkal vonultak fel.
Nekünk is lehetett volna... -gondolta, és összehúzott szemmel ment el az éneklő apróságok mellett. Egy óvónő nagy tálcáról libazsíros-lilahagymás kenyérrel kínálta. Hirtelen összeborított kettőt, és egy kurta köszivel indult tovább. Megvan a vacsora.
Gyerekek... Nekünk is lehetett volna... Hány éves lenne? Tizen... Közel a húszhoz. Fiú? Igen.. de az első lány lett volna. Biztosan lány. Lilla, így hívták volna. A felesége kedves neve volt, mindig mondta, ha lány lesz, Lilla lesz.
De nem lett.
A büszkeség, az elvei, az ostoba hajthatatlansága miatt.
A kapu ismerős nyekergéssel tárult, és a gazos udvaron sejtelmes árnyak bújtak az éjbe. Nem érdekelte. Évek óta nem...
A lépcső tetején, neki háttal, egy macska ült. Hosszú szőrű, koromfekete, csak a szőre csillanása sejtette, hol is van.
Aprócska tejút a magány sötétjében.
- Na, már csak te kellettél, bolhazsák... -morogta, és várta, hogy ez is elszeleljen, mint az összes kóbor dög.
De ez nem rohant el. A fülét megbillentette, jelezvén, hogy hallja az embert, de amúgy nem mozdult.
Dohogva trappolt fel a lépcsőn, de a macska továbbra is háttal ült.
-Na, sicc a dolgodra, te! -hörrent rá, mikor felbukant a lépcső tetején. Pont szemmagasságban a macskával. A macsek akkor nézett hátra. Nem fordult meg, csak féloldalasan, mintha azt mondaná: Már vártalak...
Lászlóban az ütő is megállt. A macska zölden ragyogó szemei szinte lámpásként világítottak. Homlokán fehér félhold, a bajuszkák vévén megcsillanó enyhe fény valódi csillagoként keretezte a látványt.
- Te.. Hát te... ?? Hát ez... Nahát! -habogta, de a macskát ez nem hatotta meg. Volt valami a tekintetében, valami magabiztosság, mint aki parancsolni jött, nem kérni.
A kulccsomó hidegen és nehezen nyomta a markát. Egy pillanatra felötlött, hogy a macskához vágja, de ha elvéti, az embernyi gazban keresheti reggelig... Az ajtó előtt viszont úgy ült a dög, hogy az valami óvatosságra intette.
A cica visszafordult, és megint az ajtót nézte. László nagyon csendesen lépdelt fel, és az ajtó feltárult, fekete lakást mutatva. És a macsek úgy sétált be, mint aki hazajött.
László felkattintotta a villanyt, és a légypiszoktól sárga, ezeréves körte félhomályt hintett a teljes sötét helyébe.
- Na néé, még bepiszkol nekem valahova...
...de nem tett ellene semmit. Ebben a lakásban már az sem sokat számítana. A por ráült a falakra,a bútorokra, a zsírgőz és a ritkán mosdó férfi szaga átjárt mindent. A szép szőnyegek megkoptak, a fürdő pedig egyszerűen mocskos volt, mert a félévente való tessék-lássék takarításnál azért picit több kellett volna.
Ledobálta ruháit a régi tévézős foteljébe. Már rég nem használta, ahogy az öreg készülék sem volt bekapcsolva évek óta. Talán pont azóta....
Felhajtotta a szürkére kopott takarót, és befeküdt a kivályúsodott ágyba. Csak az egyik fele volt kikopva... A másikat nem használta senki. Azaz néha, pár napig, mindig más... de Ő nem.. Ő máshova ment, mással élt. Fél éve pedig, ha hinni lehet a pletykának, megint egyedül. Ő is egyedül...
A macska puhán ugrott fel az ágyra. Lászlónak sem ereje, sem ideje nem volt reagálni, mert puha, óvatos mozdulattal odasétált hozzá, és fekete orrát a ragyavert férfiorrhoz érintette. A férfi mellé feküdt, aki tágra nyílt szemekkel nézte a gyönyörű állatot. Picit mosakodott, majd Lászlóra nézett, talán hasonlót javasolva neki.
Dorombolva állt fel, és két mellső lábát a férfi mellkasára tette, majd előrehajolva mélyen a szemébe nézett. László érdeklődve figyelt, keze önkéntelenül végigsimított a selymes bundán. Belenézett a macska szemeibe...
A mandulavágású szemek zöldek voltak. Zöldek, mint egy rét... egy távoli rét, egy régi-régi rét... A pupillája körül barna csillag látszott, meleg-barna, mint egy lány szemei azon a rég volt réten...
Lassan eltűnt a szoba, el a bűz és a kosz. Csak a barna szempár volt, zöldbe hajló, és a zöld rét, a barna nádas, mely együtt lobogott a szélben a hosszú barna hajjal... Aranyló nap nevetett a kéklő égen, és még ragyogóbb arc itt a réten. Méhek járták a pirosló virágokat, és méznél édesebb csók termett a puha, tűzvörös ajkakon. Pici, gyengéd kéz nyúlt keze után, és simította évektől barázdált arcát. Edina illata betöltötte a rétet, és szerelemtől szédülten, egymásba olvadva falták egymás csókjait, mintha ezer és ezer éve nem látott szerelmesek találkoztak volna...
Így talált rájuk a reggel. László csatakosra sírt párnája őrizte évek el nem sírt könnyeit. A fekete macska, homlokán a fehér félholddal, mellette feküdt összegömbölyödve. A reggeli napfény fura glóriát rajzolt köréjük, és melegen simogatta őket.
A férfi tiszta gondolatokkal ébredt. Furcsa volt a végtelen éjszaka után... Emlékek rohanták meg, sorra mind. Évek, csókok, ölelések. Borozgatások a barátokkal, tiszta udvar és ház, amiben ÉLET volt, ami OTTHON volt, mert Edina itt volt...
Akkor még íze volt az ételnek, színe a világnak, illata az esőnek. Az elején végtelen boldogság. És a végén egyre több vita, egyre több könny.. Olyan könnyek, melyek izzó cseppjei a lelket égették és a szerelmet marták apró cafatokra. Pedig nem kellett volna így lennie. Csak pár szó kellett volna. Csak egy beszélgetés, csak picike türelem...
László sokáig nézte a telefont. A fekete kis kütyü engedelmesen simult a tenyerébe. Százszor kapcsolta be, és százszor rettent vissza. Mi lesz, ha...? Ha elutasítja? Ha egyszerűen leteszi? Mi van, ha más szól bele... ha mégis férje van... ha... ha... ... ...
Csukott szemmel fújtatott egy nagyot. De a csukott szemeiben ott égett a macska tekintete, ami Edináé volt, de mégsem... A puha bunda, mint Edina selymes haja, de mégis más...
Nagyot nyelve kattintotta életre a telefont. Nem volt szüksége az okos memóriára, amúgy sem volt benne az a szám... Évek óta nem volt benne... de tudta, fejből, kitörölhetetlenül.
Ujjai remegve keresték a billentyűket, és a hívás zöld gombja már szinte ugrált előtte.
Csigalassan emelte füléhez. Búgó hang tépte idegeit. Mi van, ha... Mit mondjon? Mi lesz, ha...?
A macska nyagyot nyújtózva, kényelmesen sétált ki az ajtón.
Halk kattanás a vonalban, és évek óta nem hallott, kedves hang szólt bele.
- Halló?
- Szervusz.... Edina.... Én vagyok....
2018.11.09.
|
|