Sárkány!
Szél, szél, merre jársz? Ha épp nem fújsz, mit csinálsz?
Reggel óta bennem van ez a mondóka. Mert a szél hajnal óta kavarog, és a gyermekkori mondóka vele együtt érkezett a messze távolból. Most egy ócska zacskó táncolt végig az úton, felemelkedve, lecsapva, pörögve láthatatlan táncosával. Majd picike zsák lett belőle, magába ölelte a szelet, és felreppent, magasra, magasra...
Olyan magasra, mint gyermekkorom sárkánya. A SÁRKÁNY. Így, csupa nagybetűvel. Megérdemli, mert olyan kalandot adott. Igaz, utóda sem volt többé, de belém oltott valamit, amit azóta sem tudtam megélni...
A sárkány a klasszikus hatszögletű darab volt, és még nagyapám készítete nekem.
Valamikor még a dédapám(!!!) ment el apámmal nádat vágni, és készített a nádból olyan különös lapokat, amiket a nagy, állattenyésztésre szánt ól tetejére kötött fel jóapám, amolyan hőszigetelésnek. Aztán ezek a nádkötegek, bár először igen szépen megvoltak, egyre lazultak, köszönhetően a nyilazási szenvedélyemnek, ami rendszeresen újabb és újabb nyílveszőt igényelt... Arra pedig kiválóan jók voltak a nádpallóban levő szép, hosszú, egyenes szálak...
Az amúgy is egyre gyengébb pallókból húztam ki három extra erős szálat, nagyapám (szabómester volt) adott erős bőrvarró cérnát, és bélésselymet a borításhoz. Együtt kötöztük, méregettük, majd a kész remekmű hírével körbeszaladtam az utcabeli gyerekeket.
Sárkányt fogunk eregetni!!
A felnőttek legyintettek, ugyan, sárkány... Csak azt nem tudták, hogy ez a szerkezet egy ötödikes gyerek magasságával (velem) volt egyenlő.
Első próbálkozásra felreppent az enyhe nyári fuvallatban, és hatalmasan bólintva, azonnal el is szakította a kötözőmadzagot, amivel pórázon tartottuk... Szerencsére a csalánosban baj nélkül landolt, és nem volt az a csalán és darázspók mennyiség, ami visszatartson a visszaszerzésétől.
Apám műhelyében volt bálakötöző madzag. Na ezt szakítsa el!
Vidékieknek nem kell bemutatnom, de a városi puhányok kedvéért elmondom: a bálamadzag 30 szál damil volt összesodorva, olyan szakítószilárdsággal, ami egy rúgkapáló gyereket, kocsi után kötött szánkót, Zagyva folyón utazó rönköt, hídról lelógaszkodó kamaszt vígan megtartott. Ez került a sárkányra, a spulni pedig két -akkor még- vézna kezembe.
A nagy mutatványra nagyapám is kijött az utca végére, ahol a vasúti felsővezetékeket tartó, hat emeletnyi oszlopok szabtak határt az égnek, másik oldalon pedig a kertek zölldelltek, a kettő között egy széles földút, és a dzsindzsás foglaltak helyet.
Nagyapám és három kerekű, kézihajtányos biciklije képviselte a felnőtti felügyeletet, az utcabeli srácok az asszisztenciát.
Csupán az kerülte el a figyelmünket, hogy a szél jelentősen erősödött... Sebaj, jobban száll a sárkány! Biztos, ami biztos, vagy hatszor a csuklómra tekertem a madzag egy részét, a méretes spulnit pedig hátul bedugtam a rövidnadrágomba.
Az indítást a NASA is megkönnyezte volna, a hatalmas hatszög az égbe tört, megállíthatatlanul ...
Szó szerint. Ugyanis negyven kilómmal (igenis, voltam annyi!!) együtt egyszerűen felkapott, átemelt megdöbbent barátaim felett, némi jobbos kitérőt téve Ősziék légterében, ahol a hatalmas farkaskutya vonyítva menekült a garázsba. Elegáns terpeszben libbentem át a szilvafa felett, majd enyhe balos kanyarral ki a földút fölé, úgy öt-hat méter magasan.
Na ott azért már véleményes volt a helyzet, mert előttem a vasúti vezetékek voltak, amit az álmoskönyv szerint nem jó kötéltáncra használni. A 25.000 volt igen felvillanyozó lett volna, de bennem amúgy is volt adrenalin bőven. Szerencsére épp veszítettem annyi magasságot, hogy ordítva utánam rohanó haverjaim elkapják a lábamat, és földközeli állapotba hozzanak.
Sajnos a madzag továbbra is a csuklómon volt, a srácok a bokámnál fogtak, így a földközelség szó szerint értendő. Pár méteren vízszintben szálltam a földút buckái felett, ami hat centiről sem tetszett jobban, mint hat méterről.
Eljött a pillanat, mikor a repülés átváltott mélyszántásba, és felettem a diadalmas sárkánnyal, mögöttem a visítva por-szörföző srácokkal, orral szántottam fel az Utász utca földes részét.
A méretes porfelhőbe még belerongyolt szegény nagyapám is a háromkerekű kézihajtánnyal, menteni az unokáját... (Bele sem merek gondolni, mit élhetett át, míg én első aviatika leckémet vettem...)
Végre megálltunk egy pillanatra, lilára vágott csuklómról lekerült a bálamadzag, de a sárkány újabb rohamra készült. Immár a vállamba, derekamba kapaszkodó barátaimmal együtt, meg-megemelkedve tartottuk a sárkányt, bár nagyapám egyre kiabálta nekünk, hogy engedjük útjára.
Nem tudom, kinek az ötlete volt a kézihajtány, de egy pillanat alatt az első kerék rúdjára volt tekerve az eltéphetetlen szál.
A sárkány vidám libbenéssel sétált az égen, a házi készítésű bicaj-hibrid pedig versenyautókat megszégyenítve, égnek tartott első kerékkel indult neki a világnak. Benne nagyapámmal, aki egy férfias hóóóó-n kívül csak erőteljes kapaszkodásra volt még képes.
Mi, utcagyerekek ahol tudtunk, lógtunk a szeren, és próbáltuk leimádkozni a sárkányt a kék égről...
Végül nagyapámnak volt annyi lélekjelenléte, hogy valahogyan elővadászta bicskáját, és két bakugrás közt előrehajolva elvágta a madzagot. A sárkányom harminc méter kötözőzsinórral vidáman szökkent az égbe, és soha többé nem láttuk...
Mi pedig hazafelé vánszorogva megegyeztünk, hogy ezt a kalandot soha, senkinek nem mondjuk el...
Te se mondd el, jó?
2019.01 02.
|
|