December 29
December 29... utolsó napok.
Meleg van, tavaszias. Megszokhattuk, hogy az utóbbi 10-15 évben ez van. De azért, valahol nem normális a virágzó ibolya, a tócsában fürdő verébcsapat. A nappal már 20 perccel hosszabb, mint a legrövidebb napon.
Járkál ez a langyos szél, és cipekedik. Hordja a gondolatokat, reményeket. Piszkos, ázott falevelekkel takarja le némelyiket, másikat régi vackából cibál elő.
Elgondolkodik az ember. Számot vet az életével, az eddigi évekkel: Ki többel, ki kevesebbel. De minden arc magába néző, meglassúdtak a gondolatok, sutábbak a mozdulatok. Talán még a kutyák is kevesebbet ugatnak. Kevesebben járják az utcákat. A vonatok szinte üresen járnak, az autópályán le lehetne ülni a végtelenség csíkjára.
A szél kavarog, lökődik jobbra-balra. Most ő sem kell. Rutinból emeli fel a kémények füstjét, és a bárányfelhőkkel úgy összemaszatolja az eget, mint egy depressziós festő, akinek semmi sem jön össze. A rétek füve is halkan zörren, és a nádasban is meglassúdott a levegő.
Vár a világ.
Döntésre vár, parancsra, hogy januárban ismét gőzerővel lendüljön a régi forgásába. De most még december van... még két nap. Két nap, amivel ugyanúgy nem tudunk mit kezdeni, mint ahogy az egész világ sem.
A kályhában mélán pattan a tűz, a tévé ócska filmeket hablázik, és ebben a méla lassúdásban még veszekedni sem érdemes. Hiszen az megtörné a csendet...
Szeretni!
Szeretni érdemes!
Finoman simogatva, forrón ölelve, összesimulva és gyönyörben izzadva. Hiszen a szerelem élteti a világot. Öleli a láng a tuskót, föld a magot, anya a gyermekét, kedves kedvesét.
Összetartozni kell, közvetlen, vagy távolról, de tudni, hogy van valaki, akivel együtt vagyunk egészek. Legyen az házastárs, messze szakadt mátka, szülő vagy gyermek.
Ha nem szeretsz, nem létezel. És ha nem létezel, elfekhetsz az árokban, a sok holt remény, tavalyi falevél és eldobott álom mellé. Az egész elmúló év és sok-sok rég holt társa mellé. Betakar a szél, mélán és langyosan mozdulva, és átadja helyedet azoknak, akikben még lobog a láng, akik nem kérik, nem várják a szeretetet, hanem adják, mint csillagok a fényüket, adják, mint hegy a forrást, nem várva viszonzást. Mert az igaz szeretet ad, nem kér. Áldoz, de nem vár áldozatot.
Ülök a kert szélén. Lábam alatt álmodik a föld, felettem csillagok kukucskálnak a felleg-rongyokon át. A képernyő hideg kék fénye borít be, körülöttem alszik a kert. Rügyekben a tavaszi lomb, magokban a selymes fű, a százszorszép ezer piruló-nevető csillaga.
Jó kutyám lábamhoz simul, és együtt nézzük a sötétséget, melyben lassan, búcsúzón suhan tova az óév...
|
|