Börtönlázadás
Reggel lett, a nagyon sokadik.
Minden átmenet nélkül borult hideg fehér fénybe a börtön, hideg víz mosta a rácsos padlót. Jutott ránk is, meztelen lábunknak már fel sem tűnt a jeges sugár. Az éjjel felgyűlt mocsok surranva távozott a réseken át.
"Felkeltünk". Ez annyit jelentett, hogy kinyitottuk a szemünket, és megpróbáltunk mozogni kicsit. A cellák annyira kicsik és alacsonyak voltak, hogy ez nemigen sikerült. Már nem is vágytunk rá.
Hallottam, hogy a szomszéd cellákban is mozgolódanak. Fejemet kidugtam a rácson, és szétnéztem. A hatalmas épületben még ezer és ezer hozzám hasonló rab sínylődött. A legtöbben már nem is beszéltek, nem is mozogtak. Vegetáltak, szültek, eltűntek. Mindig az idősebbek mentek el, és mindig fiatalok jöttek helyettük. Ők meséltek a hatalmas telepekről, ahol még lehetett sétálni, beszélgetni, de amint képesek voltak szülni, máris hozták ide hozzánk. Kaptak egy injekciót, és onnantól nem volt megállás.
Az én napjaim is meg vannak számlálva. Tudom. Néha, amikor szellőztetnek, kilátok a fényes távolba, ahol kék az ég, zöld a fű, szabad madarak repkednek az égben. Hív a messzeség, a ragyogó fény. Bármi lesz, ki kell kerülnöm innen.
Hé, lányok, szerintem ma meg tudom csinálni! -néztem hátra.
A kis vörös megrázta a fejét:
- Én nem megyek! Ki tudja, mi van ott! Itt elvagyok, kapok enni, meleg van, vigyáznak rám, más nem is kell!
- És ellopják a gyerekeidet, amit fájdalmak közt szülsz! -vágtam vissza.
- Felnevelni úgysem tudnám!
- Itt nem is! De kint! Szabadon!
- Ott nincs semmi! Nincs tető feletted, nincs étel, és a piszkodat sem takarítják el! Magadra vagy utalva! Megölnek!
- Akiket elvisznek, szerinted hova kerülnek?
- Másik börtönbe? Vagy vissza a nagy telepre, ahol meleg van, étel van, mozoghatunk és boldogok lehetünk! Lehet, hogy lejárt a büntetésük, és szabadok lesznek!
- Miután évekig kihasználtak? Gondolkozz már, te idióta! -mordultam rá.
Nyílt a nagy kapu, és bevágott a fény. Tiszta szél sepert végig a börtön hideg betonpadlóján, és megint érezni véltem, milyen büdösek is lehetünk itt mosdatlanul, ezrével bezárva. A nagy kapu remegése átérződött a cellák padlóján, megmozgatta a rácsokat is, és éreztem, hogy itt az idő.
- Most, lányok! -kiáltottam, és százával ugrottunk neki az ócska ajtóknak. A rács pedig engedett, az évek korróziója, a remegés mozgása segített nekünk. Százával pattantak ki az ajtók, és mi a lendülettől a középső járdára zuhantunk.
Felugrottam, és teljes erőből rohantam a fény felé, mielőtt bezárul a kapu. Nem volt nagy rohanás, a guggolás, ülés, kevés mozgás nem tesz sprinterré senkit. Egy pillanatra hátranéztem, és láttam, ahogy a többiek egymást taposva, bicegve, kiabálva rohannak utánam.
Szemembe vágott a fény, és kitárult felettem az ég. Úristen, mekkora! Hatalmasat lélegeztem a szabadság édes illatából, és repülni akartam, felreppenni ebből a mocsokból, szállni a széllel, el innen, el!!
Persze nem tudok repülni... de futni még igen! Rohantam végig a börtönudvaron, ami éles határral váltott álmaim zöldellő világába.
Még három lépés, még kettő, egy... és egy láthatatlan kerítés, ami eddig fel sem tűnt, most dróthálóként állt előttem, magasba meredve szabott határt a rövid szabadságnak.
Ordítva és írva ugráltam, jobbra-balra rohangálva kerestem rést, szabadulást. Mögöttem a többiek megzavarodva álltak, néhányan már most is leültek, mert a napfény és a szabad levegő elkábította őket. Csak páran kerestük a szabadulást, újra és újra nekirohanva a kerítésnek, hátha enged. De szívünk mélyén éreztük, nincs szabadulás... Mögöttünk várakozva állt a börtön, benne az apró cellák, a reménytelen és jövőtelen élet. Élet?
Nem akartam elhinni, hogy ennyi volt. Még nem történt semmi, még nem fogtak el! Még süt rám a nap, még van idő, keresem a kerítés gyenge pontját!
Tovább, tovább!
...Mígnem felharsan mögöttem a végítélet szava, és tudván tudom, hogy vége:
- Józsi bácsi, kiszöktek a csirkék!!
2019. 02.22
|
|