Az univerzum nagy kérdése
Véletlenek márpedig nincsenek.
Isten nem játszik dobókockákkal.
Vagy mégis?
Ebben a világban mindennek oka van, bár erre sokszor nem, vagy csak jóval később derül fény.
Azt is mondják, Isten útjai kifürkészhetetlenek.
Na most akkor mi értelme, oka, predesztinációja van annak, hogy a lányomat elhozva a műkarmásztól, benne felejtem a kocsiban a telefonomat?
Nem, nem volt semmi eget rengető hiánya, nem kerestek sem szervátültetők, sem ufókok, nem halt meg senki, és segíteni sem kellett rohannom.
Viszont, mikor eme hiányt felfedezve, szottyogós kínai műgumihab papucsomban kitipegtem érte...
14 milliárd éve létezik az Univerzum, 4,5 milliárd éve az öreg sárgolyó, pár százezer éve van hó itt a környékünkön.
Milliárd hópehely hullik minden órában, véletlenszerűen, szerte a környéken.
Rétre, szántóra, tetőre, útra.
De mindig van EGY, egyeltlenegy, aki kritikus pontot tölt be EGYETLEN időpillanatban.
Nem előbb, nem később. Pedig van rá óránként 3600 másodperce, napi 24 órája, és amúgy több napja.
De őneki csakis akkor jó meghalni, elolvadni, kristálystruktúráját a latens hő hatására éppen feladni, amikor én totyogok el alatta.
És a tető lejtőszögének megfelelősége, a tapadási súrlódás együtthatóinak drasztikus gyengülése pontosan akkor kell, hogy megtörténjen...
És lőn, győz a gravitáció, csökken a hótömeg helyzeti energiája, aminek következtében hangtalanul, ám nagy lendülettel (sebesség szorozva tömeggel) kapok a nyakamba hatvanhárom egész öttized kilogramm kibacott lucskos havat a tetőről, ami szép kúposan freccsen szét ragyogó fejem búbján. Pajkos kis kígyóként bújik be a pulcsim nyakán, hogy jeges ujjaival simítsa végig forró hátamat. Másik része csalfa nőként fonódik bodor szőrű mellkasomon, jeges áradatként törve utat a gatya gumírozásán át, és fogva égetően fagyos szorításába azt a részemet, ami mind hidegre, mind szorításra igen érzékeny.
Ettől hirtelen visszaszálnak heréim a hasüregbe, olyan lendülettel, hogy meg sem állnak rég eltávolított manduláim kihasználatlan helyéig. Sikolyomat elnyeli a nagy magyar éjszaka, ami határozottan kár, mert kb az ultrahang tartományt súrolja.
Ami pedig nem fért el kisujjnyira rémült családfám gyökérzónájában, az csatornának használva nadrágom buggyos szárát, vidám suhanással surran tovább a zoknimig, hogy a habgumicukor papucsomat kívül-belül kibélelve, még egy határozott seggrecsüccsel is megtoldja a mutatványt.
S felvetődik az emberiség, sőt, az Univerzum legnagyobb, álandó kérdése: De MIÉÉÉRT???
|
|