Álom
- Bééélaaaa!!! -süvített egy hang, akár a légvédelmi sziréna.
- Béélaa, a szentségit a lusta pofádnak, eredj mosogatni!
Kusztorczy Béla levéltáros sóhajtva nyitotta ki a szemét. Vége az ebéd utáni sziesztának. Tekintete a zsíros-szürke plafonra tévedt. Festetni kellene. Nincs miből. A közalkalmazotti munka nem fizet valami jól. Aranka és Sanyi évek óta nem dolgozik...
Nagyot sóhajtva tápászkodott fel, és a nappalin át a konyhába csoszogott. Elhaladt kövér, ritkán mosdó felsége mellett, aki most is a fotelben terpeszkedett, és jégkrémet falt nagykanállal.
- Béla, ha már a konyhába mégy, hozzál nekem szódát! -reccsent rá a fatrombita hang, de a nő szeme egy pillanatra sem szakadt el az aktuális kibeszélő műsorról. A képernyőn fiatal, kívánatosra sminkelt hölgyike osztotta a bölcsességet kevés fogú, gyengén játszó, gyengén fizetett ál-vendégeinek. Az íróasztal mögött kreált banális történetek teljesen magukkal ragadták az asszonyt.
- Itt a szóda, Arankám! -nyújtotta felé a nagy poharat. A nő oda se nézve kapta ki kezéből, és egy korty a kezére löttyent.
- Béla, te istenbarma, hát még ezt sem tudod megcsinálni?? -kárálta, és egyetlen pillanatra a férjére nézett. Annyi megvetés és gyűlölet volt a szemében, hogy Béla jobbnak látta, ha nem is védekezik -amúgy sem lett volna értelme. Szitkozódásban és hangerőben a nő legyőzhetetlen volt. Belehasított a fejfájás, újra és újra ugyanott. Fejtetőnél, jobb oldalon. Szinte már várta, mindennapjai része volt a hirtelen szaggató fájdalom, mely ahogy jött, egy perc múlva távozott.
Csendesen csobogott a habos mosogatóvíz, és Béla rutinosan tette a dolgát. Legalább addig sem szól hozzá senki. Gondolatai megint az álmai körül forogtak.
Mert Béla álmodott. Egyre többször és egyre intenzívebben, egy olyan világot, amelyben Aranka nem szerepelt. Sőt, Sanyi sem, a pattanásos képű, elhízott fia, akinek a számítógép és a telefon volt a világa, miközben szülei teljes mértékben kiszolgálták. Nem is lett volna ezzel gond, ha Sanyi nem 32 éves lett volna.
De az volt. Ronda, büdös, és agresszív, soha egy napot nem dolgozó, követelődző, valódi kakukkfióka.
Mosogatás után Béla lement a közértbe, mint ahogy tette azt minden nap. Megvette a nyolc zsemlét, és a húsz deka párizsit. A dajerolt hajú, lefittyedő ajkú tulajdonosnő a csupasz mérlegre dobta a párizsit. Csattant a gyanús állagú parizer.
- Huszonnégy deka lett! -jelentette ki a nő, és harmincöt réteg sminkje mögül Bélára sandított. Elővett egy darab papírt, és elkezdte belecsomagolni a szeleteket. Bélába belehasított a fejfájás, újabb megszokott pont a hétköznapi rutinban.
Béla nem szólt semmit. Már nagyon rég nem szólt semmiért. Sem a párizsiért, sem az ajtajuk elé piszkító Fifikéért, sem a soha vissza nem köszönő házmesterért. Már nem szólt, ha a munkahelyén csak őt nem léptették elő, és nem szólt, ha hideg volt a kávé, sem akkor, ha már egyáltalán nem jutott neki. Nem szólt a minden nap ismétlődő párizsis szendvicsért, amitől amúgy már hányni tudott, és bontatlanul dobta a kukába.
Mondhatni, Béla papucs volt.
Pedig Bélának is voltak vágyai, érzései, álmai. Főleg álmai. Olyan álmai, amelyek szabaddá tették őt, amikor visszakapta a tiszteletet, amit másoknak adott. Álmok, melyekben büdös és kövér felesége helyett egy olyan nővel élt, aki szép volt, fiatalos, és felnézett rá két diplomája, hatalmas tudása miatt. Ebben az életben Béla még csak harminc éves sem volt, és reggel a tükör nem egy felül kopasz, aszkéátaarcú levéltárost mutatott.
Az álom-Béla szerelmes volt álom-Melindájába, színházba és moziba jártak, amit Arankával sosem lehetett. Béla nem mosogatott, hanem főzött kedvesének, a csók és a nevetés sosem volt hiánycikk.
Ebben az álomban a lakásban nem ragadt a szőnyeg a zsírtól, és nem volt fekete csík a fürdőkádban. Melinda ízléssel öltözött, kecsesen mozgott, szépen sminkelt.
Béla a való világban egyre kevésbé volt már jelen. Nem válaszolt felesége szidalmaira, hiszen úgysem volt jó neki soha semmi.
Nem érdekelte fia követelődzése a legújabb kütyükért, és keresztülnézett piszkálódó kollégáin is. Szinte már várta a rendszeres fejfájást, ami megkülönböztette a való világot egy rémálomtól, és valódi álmait vágyálommá tette. Álmában sosem fájt a feje.
Egy ködös őszi este ismét veszekedésbe torkollott. Béla már könnyezni is feleslegesnek tartotta, hiszen úgysem érdekel senkit. Inkább visszavonult a hálóba, ahol a hitvesi franciaágy mellett, egy földre terített matracon aludt. Aranka horkolása és forgolódása miatt az ágyban neki már nem jutott hely.
Betakarózott egy régi pokróccal, és várva várt álmába menekült. Olyan éles volt minden kép, olyan való, hogy Béla már valóságként élte meg, és az álom-mivoltát csak egy halovány, ködszerű fátyol mutatta.
A levéltáros minden érzékével itta magába ezt a világot, a szél erdő-illatát, a füvet meztelen talpa alatt. Melinda kezét a kezében, karját vállain, szédítő csókjának mézét ajkain. Béla belefeledkezett a csókokba, szerelmes volt, szédült, és boldog volt... Mígnem átszakadt az álom ködös fátyla, és Béla ott maradt ebben a világban, hol önmaga lehetett, hol boldogság várta.
Átszakadt más is. Az az aneurizma, mely Aranka szerint csak hiszti-fejfájásokat okozott, és amit felesleges volt kivizsgáltatni. A felrobbant érből kiáramló vér elborította Béla agyát, és nagy részét el is pusztította.
Aranka persze csak lustaságnak vélte, mikor férje reggel nem ment dolgozni, és előbb szidással, majd néhány rázással próbálta felkelteni. Jó idő beletellett, mire kihívta a mentőket.
A főorvos nem tudott jót mondani. Béla agya nagy része elhalt, tulajdonképpen esélytelen volt, hogy valaha felébred. Ám a maradék rész szokatlanul erős aktivitást mutatott.
Abban a kis részben volt Béla. Ott élt, fiatalon, boldogan, egy olyan világban, melyet csak ő látott.
A napok pedig teltek, Béla világában és a valóságban is. A gyarló, szikár test kitartott, bár fel nem épült, de el sem halt.
Aranka kénytelen volt munkát keresni, sőt, Sanyit is rákényszerítette, ha nem akart éhen halni. Mert a mamahotel bezárt, a lakáj felmondott.
Persze Béla volt a hibás mindenért, a léhűtő, az élhetetlen, aki sem élni, sem meghalni nem tudott férfiként.
Pedig Béla élt, férfiként, emberként. Leélte az életét Melindával, és boldog volt. S egy napsütéses tavaszon átaludta magát abba az álomba, mely örökké tart...
|
|