Fullextra.hu

Lassan csengett le a zene, és a helyébe lépő csend szinte hideg volt. Vége a bálnak, és a fáradt zenészek homlokukat törlik, utolsó fröccsüket hörpintik. Jókedvű csoportok indultak haza, fehér ingek, piros szoknyák, zöld katonakabátok színesedtek az utcákon. A vasút mellett egy fiatal pár búcsúzkodott. Csupán egy napos házasok. Fiatalok, kik hittek a szerelemben, házasságban, sorsban. Hittek a háború végében, a győzelemben. Hittek feljebbvalóiknak, hittek az újságoknak. Kézenfogva andalgott a pár, a hajnal még pirosabbra színezte őket, mint a tánc heve. A vasútállomás mellett már látták a katonavonatokat, hosszú sorokban álltak a vagonok. Mind kelet felé ment. - Megvár? - Hát hogy kérdezhet ilyet? Persze, hogy megvárom. - Visszajövök, Marika, igérem, visszajövök. - István... visszavárom. Mindig várni fogom, úgyhogy vigyázzon magára. A vasút mellett frissen ültetett fák álltak. István fél kézzel nekitámaszkodott az egyiknek. Átölelte ifjú feleségét, és gyengéd csókot adott neki. Marika beleborzongott a csókba. István félreértette ezt, és a vastag posztókabátot levéve, a gyenge vállakra terítette. Marika nem kérte a katonaposztót, így az felkerült az Y alakú fa villájába. De nem is volt rá szükség, mert az utolsó csókok búcsúzó ölelésében annyi tűz volt, annyi szerelem, hogy egy kincstári rendhez szokott zöld anyag is pirosra váltott volna. Kézenfogva mentek a vonatokhoz. Fájt minden lépés, végtelen volt minden perc. De eljött a pillanat, mikor egy ragyás képű őrmester mellett találták magukat, aki felírta egy listára István nevét. Mellé a nyakában lógó dögcédula számát, és a levelezési címét. István egy pillanatra Marika fekete szemeibe nézett, majd az ő címét diktálta be. Elvégre hites felesége volt. Sisteregve lövellt a gőz, dohogva indult a fekete mozdony. Szállt a katonadal, záporoztak a könnyek, lobogtak a hófehér kendők. ...És Marika várt. Lassan múltak a napok, a hetek. Istvántól néha jött egy-egy levél, egyre messzebbről. Az utolsóban messzi, ismeretlen folyó neve szerepelt: Don. Onnantól nem jött levél. Ólomlábon járt az idő, és Marika már hiába várt. Hetek teltek és hónapok, majd a postás lehajtott fejjel adta át a rettegett fekete keretes lapot. Marika könnyei csak két szót engedtek elolvasni: Don... elesett... Aztán jöttek a nélkülözések, a vérzivatar végigsepert az országon, és ő messzi falukba járt krumpliért, mozdonyokról lopta a szenet, a cukorgyári sínek mellől a cukorrépát. Ami korábban a malacok elé került, már ünnepi lakomának számított. Teltek a hónapok, évek. Marika megmaradt a cukorgyárban, de ahányszor elment a fa mellett, mindig belesajdult a szíve. Mindig megsimogatta, ott, ahol István keze érintette. Lassan elmúlt a háború, és az özvegy bánata egyfajta lüktető ürességgé vált. Lassan változott a világ, és sok évvel később Marika már érett nőként élte világát. Szépségén és alakján nem sokat fogtak az évek, csak bogárfekete szeme lett szomorkás. Maga sem tudta, hogyan ismerte meg Gézát. De az ismertség barátságot, majd szerelmet hozott, és egy napon ismét felbúgott a templom orgonája. Nem volt áldás a házasságon. Sem gyermek, sem szerencse. Minden forintért meg kellett küzdeniük, és Géza egyre kevesebbet hagyott ebből a kevésből is. A többit elnyelte a kocsma kasszája. Marika pedig saját kék foltjain tanulta meg, hogy Géza keze igen kemény tud lenni. Marika egyre többet volt a gyárban,és egyre nehezebben ért haza. A fa kihajtott, zöldellt és elaludt, virágot és hókucsmát viselt, fészket ringatott. Törzsén egyetlen fényes folt világított, ott, ahol István keze nyomát Marika ezerszer és ezerszer újra végigsimította. Géza már nem dolgozott, italozásáért kitették a gyárból. Ettől még jobban inni kezdett, majd egy borús őszi estén, mikor neje a délutános műszakban dolgozott, keresett egy erős kötelet, és felment a padlásra... Marika megkönnyebbülve vette tudomásul újabb özvegyülését. Már nem volt több könnye Géza számára. Pár nap alatt megszabadult férje minden emlékétől, átfestette a szoba-konyhás házat, átrendezte a bútorokat. Magához vett egy árva leányt, és csendes békességben pergették napjaikat. A leány idővel férjhez ment, és Marika -immár néni- megérhette az unokák minden örömét. A nyugdíj után is kijárt a fához. Néha csak megsimogatta, néha beszélt hozzá. És mindig, minden alkalommal, ahogy eddig is, könnycseppekkel öntözte... Teltek a hónapok, az évek. A simogatások helye megfakult, mert már nem jött, aki örök szerelmével ragyogásra bírja. Egy napon pedig megjelent a fánál a leány, mellette férje és két kisiskolás gyermeke. Fekete urnából szórtak szürke port a fa tövéhez, könnyeikkel öntözték, és mind megsimogatták azt a bizonyos pontot... A következő hajnalon pedig, mikor vörösen kelt a Nap, és bronzba festette a várost, egy fuvallat markolta fel a hamvakat. Szürke felhőként sodorta keletnek, mindig csak keletnek, ahol már sok-sok éve várta egy jeltelen sír, a nagy folyó partján...