Aratás
- Ébredj, kicsikém!
Juliska kinyitja a szemét, és egyből vissza is csukja. A kis házban még sötét van, az álom illata ott leng körülötte, és az ágy annyira húzza magába…
- Ébredj, szivem! Édesanyja keze végigsimítja a homlokát. Érdes ez a kéz, sosem pihenő. Neki mégis maga az Élet, a Szeretet.
Juliska teljes hat évével maga a megtestesült morcosság. Felül az ágy szélén, ócska takaróját durcásan csapja a fal felé. Édesanyja lámpást gyújt, és a pislogó belet a legkisebbre csavarja. Mindig is takarékos asszony volt. Az alig-fény mellett szedi össze a szegényes motyót, kendőjébe csavarva a vékonyan mért szalonnát, cipót. Kintről a béresek durva nevetése hallatszik, ahogy az állatokat látják el. Valaki már a kaszáját pendíti, a parányi üllőn szaporán csilingel a kiskalapács.
Édesapja szava szűrődik a reggeli hangok közé, valakivel férfias dolgokról beszél.
- Akkor én viszem a szélezést az erdő felől. Jóska vágja a rendet, Gergő meg mögötte szekundál. A Göbösi bandája a kis-laposban lesz, ma végeznek. Az asszonyok szedik a markot mindenki után. Van vessző?
- Van, szedtek a gyerekek tegnap egy szekérrel.
- Jó!
Juliska gyomra görcsbe rándul. Ugye nem küldik ki megint vesszőzni? Az erdő szélén, szederindát szedni, maga a rémálom. Bogár, béka, szúnyog keseríti a lányok életét, és a szúrós szederindákat kihúzni, kötegbe rakni egyáltalán nem jó dolog. Pedig kell, nagyon kell, mert az asszonyok azzal kötik a kévét.
Kis kendőjébe burkolózva lép a gazdaság udvarára. Körben a napszámosok kis kunyhói, itt-ott egy-egy lámpa ég. Mindenki csomagol, nyüzsög, még csillagfénynél elindulnak a búzaföldre. Ki kell használni a hajnal hűvösét, mert a Nap heve délre már elviselhetetlenné teszi a munkát.
Édesapja nevetve kapja fel, szúrós csókot nyomva a rózsás orcákra. Erős, izmos karok dobják fel egy szekérre, és az öreg ökör lassan ballagva viszi ki őket a határba.
A hunyorgó csillagok alatt csendesen haladnak el a majorsági épületek, a jegenyesor, és az uradalmi erdő mellett. A felhők alja rózsásodva hirdeti a hajnalt, és a világ álmosan eszmél önmagára. Bátortalan madárdal hangzik valahonnan, és valaki csendesen rákezd egy aratódalra. Nemsokára az összes asszony énekel, iskolázatlan hangjuk dacosan cseng a néma búzamező szélén.
Előkerülnek a kaszák, vellák, felállnak a párok.
-Isten nevében! –fohászkodik neki a legöregebb napszámos, és mindenki keresztet vet. Suhan az első kasza, és hersegve vágja a rendet. Mögötte pár lépésre, szigorú sorban fognak bele a többiek is, és az asszonyok nyögve hajolnak le az első marokért. Kisgyerekek már vékát szorongatva várják, hogy a szúrós tarlón szedhessék az elhullott kalászokat. Meg kell becsülni mindet, mert a búza élet, kenyér, megélhetés. A napszámosnak kommenciója vagyon, ami az alkuváson felül a terményből is áll. Több termés, több juss. Egyszerű dolog ez.
Mire a Nap első sugarai bearanyozzák a jegenyék csúcsát, már szépen halad a munka. A kaszások dolgoznak, mint a gép. Meztelen hátuk bronzán csurog a verejték, válluk egyszerre mozdul.
Lendít, suhant, lép.
Lendít, suhant, lép.
Ezerszer és tízezerszer.
Naponta.
Néha megállnak, fennek kicsit, majd indul a munka újra és újra. Néha vízért kiáltanak, és olyankor Juliska szalad a korsóval. Nehéz a korsó, lötyög benne a víz, és Juliska puha kis talpát véresre vágja a tarló. De szalad, egyik kaszástól a másikhoz, fáradhatatlanul.
Aranyló színben izzik a határ, a délelőtti szél már kis portölcséreket kavarva táncol a tarló felett. Fogy a tábla, de fogy az idő, és fogy az erő is. A férfiak mind hosszabban fennek, néha a térdükre támaszkodva pihennek kicsit. A marokszedők is már térden, guggolva kötöznek, percenként törlik izzadó homlokukat, és a magas asztagok árnyékában keresnek menedéket pár percre.
-Vizet! –szól a parancs, és Juliska szalad. Futtában emeli a korsót, és mikor Gergő mellé ér, az éppen akkor fordul ki a szállatból. A kasza foka tompán koppan a korsón, és az öreg cserép darabokban hullik a földre. A por pillanat alatt felszívja a vizet, és most a legény és a kisleány döbbenten néznek egymásra. Gergő arcán harag, Juliskáén ijedtség látszik.
-Hogy az a magasságos rézbagoly!!
Juliska nem szól, csak hüppög, babaarcán könnypatak fénylik. Gergő földhöz vágja a kaszát, szentségel. A hangoskodásra felnéznek az asszonyok, egy pillantra az emberek is megállnak. Juliska apja teljes brigádvezetői méltóságával lép oda.
-Mi lelt, Gergő fiam?
-Megette a fene a vizemet, az történt! Láb alatt vót a jány, oszt’n megkoccantottam a fokkal a korsót.
-Na oszt mé' vót a kasza a gyerek mellett?
-Há’ mer a gyerek vót a kasza megett, brigadéros úr! –veszi vissza a hangot Gergő. Érezte, hogy nem jól szólt.
- Na és kinél vót a kasza? -morran Áron gazda hangja, mint a vihar első villáma.
- Nálam…
- Osztán akkó' kinek köllene vigyáznia, he? A gyeröknek, vagy a legínynek?
Gergő erre már nem szól, csak tarkójára tolja a szalmakalapot. Oldalvást pök, nagyot fúj, és meghunyászkodva szól:
- Vagyon benne igazsága. De a gyerök is vigyázhatna.
- A gyerök az gyerök, nem tudja, hol a baj. Julis! –kiált.
Juliska és az anyja egyszerre egyenesedik fel.
-Mink mék ebédölni. Te meg elmégyön Gergővel a csordakútra vízér. Oszt ha mán oda vagytok, hát hozzatok a többieknek is.
Gergő jól kilép, Juliska szinte szalad utána. Hajtja a méreg, a megszégyenülés. Hogy őt, aki maholnap mátkás legény, vízhordó lánynak sorolják?? Hát mi ő, talán valami pelyhes állú kis mukma? Első aratása ez, férfimunkát végez, és most egy nyavalyás korsó miatt...
Tudatába lassan jut el a kislány zihálása. Már majdnem az út felénél vannak, szegény gyerek végig futott mellette-mögötte. A legény megáll, merőn néz a kislányra. Az ijedten-mérgesen vissza.
-Na né, a kis béka, még szemet gúvaszt! No, hát ballagdáljunk csendeskén. Te meg danuljá nekem valamit.
Picit lassabban lépked, de a gyerek picike lábainak így is sok. Mégis felcsendül a régi-régi gyermekdal, a picike mátkáról és a csapodár legényről. Lihegve, el-elakadva, de ugyanazzal a daccal, mint amivel a hullafáradt, kizsigerelt napszámosok mennek a munkába. Gergőnek eszébe jut egy nem is oly régi nyár, mikor még neki is énekelte ezt egy szöszke kislány... Észre sem veszi, és halkan dúdolja, majd a refrénnél már ő is énekli a dalt. A legelő felett pacsirta mászik az égbe saját dalán, mellette reppen a fiú baritonja és a kislány vékonyka éneke. A gulya a távolban meglepődve figyel, és a levegőben remegő hőség is megáll egy percre, hallgatni a furcsa párt.
A csordakútnál gané és sár, odább a gulyások cserénye várja őket. Meztelen talpuknak jólesik a lekvárpuha, meleg sár, ami csiklandósan nyomul fel a lábujjak közt. Legyek, darazsak és pillangók kaotikus táncát zavarják meg, míg a hosszú vályú végén egy gólya nézi őket mozdulatlan nyugalommal. Gergő már kézen fogva vezeti Juliskát, és persze ő húzza a gémet is. Csorran a jó hűs víz, bugyogva telnek a zöldhasú korsók. Gergő mutatja a gyermeknek, hogyan igyék a horpadt vödörből, és nagyon dícséri, pedig több jut a kis ruhára, mint a picike hasacskába. Maga is jót húz belőle, majd a maradékot a vályúba önti.
A nyakigláb kamasz felkapja a három nagy korsót, és úgy indulnak visszafelé. Juliska váltig bizonygatja, hogy ő is elbír egyet, de a legényben ott buzog a férfiúi vér, és nem hagyja cipekedni a lánykát.
Visszafelé már vidáman csicseregnek. A meleg port úgy rúgják fel, hogy a lanyha szél hosszú zászlót húzzon belőle, és amikor pár pillantra meg-megállnak, a kislány egy-egy új csodával lesz gazdagabb. Rigófészek, villámvágta nyár, sűrű kökénybokor kap új nevet, mesék bújnak ki a tüskék közül, és rég volt emberek árnyai járják velük az ősi utat.
Az aratókhoz érve Gergő elkomolyodik, és Juliska is megigazítja picike kendőjét. Komoly arccal lépnek a pihenőkhöz, akik közben elköltötték híg levesből álló ebédjüket, és most a hőség alábbhagytát várják. Áron béresgazda asszonya kendőjén ül, mellette felesége, Julis ül féloldalasan, ahogy csak a hajlékony nők tudnak. Éppen valami régi adoma volt soron, mert mindenki felnevet. Gergő odanyújtja a friss vizet, a brigadéros jót húz belőle. Nem szól, csak hunyorít, és ebből minden ember ért. Ebben benne van a megbocsátás, a fiatal fiú betörése, a rangsorba való visszahelyezése.
Gergő a cselédlányokkal beszélget. Kéri a levesét.
A fekete hajú Kata ringó derékkal viszi neki a tálkát, benne a leves sűreje. A férfiak úgy tesznek, mintha semmit sem látnának. Így van ez jól. Mindig is ez volt a világ rendje, a mórikáló fiatalok, az apró figyelmességek. Ebből aztán vagy lett házasság, vagy kialudt a szikra, és a mórikálás megmaradt többé-kevésbé ártatlan játéknak.
Mikor ismét nyúlni kezd az asztagok árnya, Áron gazda munkára vezényli embereit. Példamutatóan áll be a legnehezebb részre, és a markába köp. A többiek követik példáját, majd mintegy vezényszóra, lendül a kasza.
Lendít, suhant, lép.
Lendít, suhant, lép.
Lendít, suhant, lép.
Az asszonyok szedik a markot, mindenki teszi a dolgát. A vezérkasza kiér a tegnapi vágásba, és a kaszás szépen fordulva megy szembe a leghátsó emberrel. A többiek hasonlóan, és mikor már az utolsó vágás esik, az est árnyai járják a tarlót. Még szétnéznek a ringó vetés helyén, ahol a magas asztagokon a gólya figyeli az egerek mozgolódását, jó vacsora reményében.
Megcsendesedve megy hazafelé a menet, a megkönnyebbülést elnyomja az egész napos monoton munka fáradtsága.
Halkan cseng a nóta, pedig pont most kellene szárnyalnia. A szekér mellett ballag Gergő, és a keze a saroglyán pihen. A markos kéz alatt picike, de már kérges gyermekkéz lapul, tulajdonosa mosolyogva nézi az előttük futó utat.
A majorba érve egy legényes kalapemelés, egy félszeg leánymosoly, és megy mindenki a dolgára.
Mosdás, főzés zajai töltik be a kis teret, a kemény kis szalmaágyon Juliska már szendereg.
Édes álmában magas, fekete szemű férje fogja a kezét, mesél neki tündérekről és zsiványokról, énekel neki szépséges éneket.
És csak mennek, kéz a kézben, bele a ragyogó világba...
|
|