Számadás
Számadás
Lassan pirkadt. A nyáj már mocorgott, indulni akart, de Julcsa még nem végzett a fejéssel. Pedig a tej kellett, egyre nagyobb kincs volt, hiszen már rég elmaradtak a tavasz szerelmes napjai, el a nyár termékeny, kisbárányokkal tarkázott hetei.
Az öreg juhász az akol ajtajából figyelte a tájat. Enyhe domboldalon állt az akol, délre nézett, hogy a téli nap enyhe melegét is befogja. Az akollal egybeépült a juhász háza is. Egyetlen szobája tökéletesen megfelelt… volna, ha használja valaki. Azonban az öreg a jószág mellett aludt, télen a szénában, nyáron a szénán. A házban meg nagyritkán megpihent egy-egy vándor. Megfért a régi csizmák, a birkák erős szagú kenőcsei, a rozsdás szerszámok közt.
Az akol félhomályából álmosan jött elő a kis Miska. Öregapja kedvtelve nézett végig a nyurga fiúcskán. Barna bőrén ragyogott a napfény, és kusza haja, mint a széltépte boglya, meredt a világba.
- Szedd össze magad, fiam! –szólt szeretettel az öreg. Ma gyön a számadás. Nevünk napja van.
- Jó reggelt, öregapám. -mosolygott a gyerek. Mingyán megleszek. Cipőt is vegyek?
- Ha akarod.
- Akkor inkább nem… Majd a majorban. Addig se kopik. Meg aztán nem kényelmes.
- Pedig amikor idejöttél, le se akartad venni. -mosolyog az öreg. Pontosan tudja, hogy a nyáron mennyit nőtt a gyermek. És hogy a mezőn edzett talpnak olyan a cipellő, mintha szöges deszkán kellene járni.
- Persze, hogy nem. A légytűl is féltem. Városon nem vót, csak a piaci, oszt’ az nem sokat ér.
- Várusba minden más. -bólintott az öreg, és botjával megpiszkálta a földet. Jól emlékezett a hatalmas épületekre, a szűk utcákra, ahol úgy érezte, menten ráomlik a sok ház. A sok szabályra, a finomkodó urizálásra, melyek mögött olyan tettek lapultak, amitől egy falusi a világ végébe bujdokolt volna. Emlékezett, pedig van húsz éve, hogy ott járt. Ha nem a fia nősült volna, azonnal hazajött volna onnét. Így viszont hordta a szűk ruhákat, ette a rémes, túlbonyolított ételeket, próbált megfelelni a szóvirágokra. De érezte, hogy örömapaként is mindenki csak a tudatlan falusit látja benne, akinek fura, büdös szaga van.
- Még, hogy büdös… -morgott az öreg, és óvatosan beszagolt a suba alá. Embörszagom van. meg egy kis birka, de hát rúzsa nem terem itt az akolban, na. -nyugtázta önmagát, és nyakába vette a tarisznyát, amit Julcsa hozott ki az elébb.
Miskaa! -szólt hátra. A cserény mögött abbamaradt a locspocsolás.
- Gyövök mán, gyövök! -vidámkodott Miska, és csak úgy vizes testére kanyarította fel az inget. Haját tíz ujjal borzolta, igazította.
- Ezt is vedd fel, hagy lássák, mingyán legény leszöl. -adott egy szalagos kalapot a fiúnak. Új volt a kalap, fekete posztóját zöld selyemszalag díszítette, hátul jó arasznyit lelógva, hogy a szélnek is legyen mivel játszani.
- Tyű, az áldóját! -hökkent meg Miska. Hunnét vette Öregapám?
- Vásárosoktúl, itt a szőlő alatt. -mosolygott az öreg.
Tulajdonképpen igaz is volt. Azt nem tette hozzá, hogy a vásárosok tótok voltak, akik közül két férfi egy kis birkahús reményében került errefelé. Csakhogy a nyájat Pucok őrizte, teljes segédbojtári öntudatával. Pucok születésekor kapta nevét, szerény méretére való tekintettel. Utóbb aztán összeszedte magát, olyannyira, hogy egy évesen már kimagaslott a rája bízott birkák közül. Ezen kívül viszont nem tért el a felügyelt nyájtól, lévén a kuvasz és az ürü bundára, színre erősen hasonló.
Csak a kuvasz kissé morcosabb, ha hajnalban valaki felnyalábolja, és kondérba invitálja.
Szóval Pucok határozott fellépése következtében nem csak a nyáj maradt sértetlen, de a sürgős távozás miatt egy formás kalap és egy fél nadrág is a helyszínen maradt. De ezt nem kell tudnia senkinek. A tótok meg tán most is futnak, és biztos, hogy a fiatalabb egész életében viseli mind Pucok névjegyét, mind a szégyent, hogy pont a kutyát akarta ellopni a nyájból.
Az öreg juhász betette maga mögött a karám ajtaját. Ma nincs legeltetés. Ma számadás van. Elszámolás az évvel, terméssel és veszteséggel, és leginkább: a becsülettel.
A majorság udvarán kint állt a nagy asztal. Erős lábai és vastag lapja akár magát a gazdaságot is jelképezhette volna, erejével és elpusztíthatatlan mivoltával. Az asztal mögött ült a gazdatiszt, előtte a nagykönyv. Az a könyv, mely az itteniek sorsát igazgatta. Élet és elmúlás, becsület és gyalázat tudója volt. Tiszteletteljes félkörben a cselédek, elől a számadók. A fiatalok könyvvel. Oda kellett is. Masinák és alkatrészek, számítások és kimutatások voltak benne. Ezeket már tisztázták az irodán, de a ceremónia kedvéért most is megjelentek.
Mert a szólítás a major ünnepe volt. Ide nem kellett pap, sem úr, sem zászló. Itt a lelkek áldoztak, a gerinc adott nemességet, és a szemek tüze lobogott.
A gazda a könyvből olvasva, név szerint szólította az embereket, asszonyokat. Először azokat, akik szerződéssel voltak itt. Azok közül is azokat, akik nem feleltek meg, vagy menni akartak. Ők megkapták a passzust, a segédtiszt felállva nyújtotta mindegyiknek. Volt, aki parolázott, volt, aki szó nélkül vette át, néhányan kiköptek. Náluk a gazda egy pillanatra odaérintette tollát a nagykönyvhöz. Innentől nem csak itt, de a környéken sem kapott munkát az ilyen ember. Méretre picike volt a folt, de a becsületen hatalmas: és legfőképp, lemoshatatlan.
Utána következtek a megújított szegődések. Mindenkinek hangosan kellett nyilatkoznia, hogy maradni akar. Az ő nevük mellé egy kis vonás került, majd aki tudott írni, az aláírhatott. Aki nem, az csak megérintette a könyvet, vagy a tollat: a gazda pedig beírta a nevét. Ez az érintés többet ért itt, mint hétpecsétes szerződés a gróf páncélszekrényében.
A cselédséghez szólították az új nemzedéket is. Éretlen kamaszhangok rikkantották, vagy mekegték az igent. Innentől már legénynek, leánynak számítottak. A gyermekkor mával véget ért. A többiek mosolyogtak, és arra gondoltak, amikor őket szólították először.
A számadók szólítása következett. A belső emberek csak az asztalra tették a könyvet, amit a gazda aláírt, szentesítve és lezárva az azévi eseményeket.
Majd jöttek a külső emberek. Csőszök, gulyások, kondások, és az öreg juhász. Ő volt mindőjük közül a legtöbb nyarat látott. Darabos, kevés szavú embernek ismerték, ki ha szólt, nem mindig azt, amit a másik hallani akart. De szavaiban az egyszerű emberek tisztasága zengett. Mindenki tudta, ha jó, ha rossz, Mihály bácsi szemtől szembe mondja. Ritkán ígér és ritkán kér. De amit ígér, az olyan biztos, mint a reggelek, és amit kér, azt becsület kérdése teljesíteni.
- Marad velünk, Mihály bácsi? -mosolygott a gazda. Mindenki tudta, hogy az öreg már a gazdaság része, akár a nyáj, vagy a cséplőgép. Itt született, itt szólították először, és itt élte le egész életét.
- Maradnék, ha el nem zavarnak, instállom. -mosolygott vaskos bajusza alatt az öreg, és előrelépett. A gazda is felállt az asztal mögül, és ahogy a többiekkel, úgy vele is parolázott. Szíve szerint megölelte volna, mert az öreg a gyermekkorától kedves ismerőse volt.
- Mi jót mond nekünk, hogy van a nyáj?
- Itt az elszámolás, tessék felróni a könyvbe. -emelte botját, és végigfektette az asztalon.
Középtájt három szegletűre volt faragva, rajta rovátkák, pluszok, csillagok. A gazda és a tiszt alaposan megnézték. De olvasni nem tudták, ahogy az öreg sem a nagykönyvet.
- Tessék már felolvasni nekem, mert már romlik a szemem… -mismásolt a gazda, és ezen mindenki nevetett. Majd én leszek a titkára, kérem. -hajolt meg a major feje, és színpadias mozdulattal ütötte tollát a kalamárisba.
- Na kérem, tessék jegyezni. Szaporaság… Ebbűl megmaradt.. Kosok… Toklyó… Hullás… Sajt… gyapjú… Konyhára küldve…
A szólítás végén az öreg és unokája benéztek a korcsmába. Egy kupica férfias törköly és egy pohár bor mellett elbeszélgettek. Az év végének ünnepe, a ritkán kóstolt szesz beszédesebbé tette az öreget. Kellemesen elkvaterkáztak a többi számadóval. Részegségről, duhajkodásról azonban szó sem lehetett, ezt a pusztai rangsor már szigorúan tiltotta.
- Lassan ballaghatunk. -szólt sarokban üldögélő unokájához a vén juhász. Délután a vonattal mégy vissza a városba, anyádékhú. Megtartottam az ígéretemet, felgyógyítottalak, megerősödté. De mán vár az oskola. Oszt ott mást tanúsz majd, mint itten. Itten van az öreg tarisznyába ruhád és elemózsiád. Osztán majd néha emlékezzé meg öregapádrú. -húzta a kalap karimáját elkámpicsorodott védence szemébe. Miska úgy érezte magát, mint akit váratlan megütöttek.
Könnyei potyogtak ugyan, de kihúzta magát, és azt mondta:
- Úgy lészen. Nem hozok szégyönt öregapámra.
- Nem hát. Markos kis legény löttél. Oszt’ ha valaki beléd akaszt, hát nem jósolok neki sokat. Jó erős falak vannak ott, kennyed rá bármelliket.
Miska, a tüdőbajos, dörbedt, sápadt kis féreg, kit a pusztai nyár és az öreg élete gyógyított ki, megnézte a markát. Ő is érezte, már más ember, mint aki idejött.
Már nem félt, ha zengett az ég, ha idegen jött. Megfelelt bármi kérdésre, egyenesen, szembe nézve.
Nem, határozottan nem ajánlatos belékötni.
A vonat zaja és szaga ismerős volt Miskának. Ez már a nagyváros üzenete, annak része. Dohogó, füstölgő szívverés, mely hozza-viszi az utazókat, híreket, árukat.
Az öreg elgondolkodva ballagott hazafelé. Ismerősen simult talpa alá az út, ismerte minden porát és gödrét. Most mégis furcsán érezte magát, és többször megtapintotta subáját, gatyáját, hogy minden rendben van-e. Olyan csupasznak érezte magát. A felszántott tarlókon már varjak csipegettek, a nyárfák sárga levelekkel integettek. A napfény szelíden ragyogott, de a levegőben már az utolsó ökörnyálak úsztak végtelen céljuk felé. Meztelennek és magányosnak érezte magát az öreg juhász. Hiányzott mellőle a csacsogó, kérdező, eleven élet. Miska fiatalsága beragyogta az öreget is... és most már robog, robog a vonaton, a messze városba.
Az akol öreg és kopott volt. Julcsa rég hazament, a birkák csendesen feküdtek. Pucok ugatva loholt gazdája elé, de okos kutyaszíve megérezte annak szomorúságát.
- Hát így vagyunk, Pucok… -sóhajtotta. Elgondolkodva vacsorált a diófa alatt. A hasított fatörzsekből ütött asztal, a pad mind kicsit ridegek lettek így, Miska nélkül. Nem ízlett sem a szalonna, sem a pipa. El is tette mindkettőt.
Ködös hűvössel jött el az este. Szent Mihály, Szent Mihály, oda a nyár, oda a nyár… -sóhajtotta. Hanyatt dőlt a puha szénában, mélyen beszívta annak rét-illatát. A nyáj csendesen mocorgott, Pucok felügyelete alatt.
Elaludt az öreg juhász. Álmában megint fiatal volt. Szép ruhában, új subában állt az akol előtt. Mellette rég elhalt felesége, és hat gyermeke. Kettő még ma is él.
Ragyogó fény töltötte be az eget, és végtelen békesség szállt a tájra. A fényből előlépett a legfőbb Pásztor.
- Neved napja van, Mihály. Adj hát számot nekem is.
- Tudod te mindennek a számát, Uram. -bólintott Mihály, és végignézett családján. Mögöttük még sok-sok ember állt, némelyik a fényben, némelyik a ködben. Utódok, kik az időkön át viszik majd a vért, a nevet.
- Felcsapsz-e hozzám, Mihály? -kérdezte a Pásztor. Örökös szolgálatra, míg világ a világ.
- Jövök, Uram! Jövök. Legyen meg a te akaratod… -és elindultak a fénybe.
Elaludt az öreg juhász.
Meggyászolta a falu, az egész major. Az uraság négy gyászhuszárt rendelt, de a többi számadó körbeállta a koporsót:
- Ő közülünk való volt. Így kívánja a tisztesség.
Meglett, ősz hajú férfiak vitték vállukon a koporsót, Családapák, kik egykor Mihály szeme előtt, keze alatt váltak tisztes emberré. Mögöttük gazdag és szegény, asszony és férfi. Kinek arcán pergett a könnye, kinek a szívében.
A számadás megvolt. Tisztességgel, becsülettel.
Ahogyan az egész élet.
2020. október 3. 20:36
|
|