A képmutatóknak
Aki él, az átkozott.
Ti átkozzátok el, ti,
akik féltek élni.
Kristálytiszta
lelketek szátokhoz
érve szennyes ruha
marad csak, s én
szemetek tükrében
szembejőve vele
csak nevetve
belékönyöklök.
Hogy ti mind
vészesen küzdötök
megállítani édesen
folyó vérem, nem
fáj és nem feszít.
Hogy holtravált
arcotokkal miként
nézitek csipkés
melltartóm, mely
mint egy odalehelt
csöpp mennyország,
s ha önként
megmutatnám,
belehalnátok.
Gátlás, félsz,
irígység ez csupán.
S nevetség nekem,
mióta magamat
nevemen hívni merem.
A tejet dinnyével
nem keverem, mert
nem fáj és nem feszít,
hogy ismerni sem
vágytok engem.
Pedig mély a víz,
és alja nyugodt,
mégha keményen
borzongatja is a szél
sima bőrét.
És akkor én még
csak éltem.
Milyen hát annak,
ki szeret is?!
Én csak haladok
a végem felé,
ahogy hegycsúcsról
rohan az apró ér,
és végül ő is
a tengerbe
fúl,-
- mert élni...
szép.
|
|