Ma megint esett.
"Ónos" - mondták
baljósan a felnőttek.
Gyerekkoromban
csak úgy hívtam: ólmos
- s ők kijavították,
pedig igazam volt,
mert körbevesz
mindent, és a súlya
alatt recseg, törik az ág,
szakad a levél, a virág,
mint kinek kiszívták
minden életét.
A jégcsap-fákon,
mint börtönrácson,
büszkén csillan
a hold ezüst fénye,
s követe, a tépő szél
azt súgja odakint,
hogy győzőtt megint.

Görbülve megyek,
léptemre ügyelek,
óvatosan, ólmosan.
Mert szétömlött
az ólom az egész
világon, s tompa
az agy, egy új érzés,
egy saját gondolat
széttöri lassan,
reccsenve szilánkokra
reped, miközben
epedve csak nézem
a balgák arcát,
ha dolgukvégzetten
tarka álomra
fejüket hajtják,
és a hold bevetülő
sugarára szusszanva,
kedvesen elmosolyodnak.