A mennyország kapujában
Légy üdvözölve, Apa, nem gondoltad volna,
mi?, hogy épp itt találkozunk újra és így.
Hát nem komikus, hogy én isten lettem,
te meg bebocsáttatásért esedezel?
Nevetnem kell a megszeppent arcodon,
sajnálom, nem bírom visszatartani,
meglepődhettél, mikor megláttál, ugye?
Vézna vagy, ősz vagy, elesett vagy,
olyan nagy-e még az összeaszott szád
mint régen, mikor fogad is volt még
nem csak ez a szürke íny; olyan vad-e még
és erős a remegő, ráncos kezed, minek
nyomát az arcomon hagytad olykor?
Most nézel rám nedves, kék szemeiddel,
azért a csipát kitörölhetted volna mielőtt
idejössz. De akkor bezzeg nem sírtál,
mikor az ollót a kezembe adtad, hogy
húsom marcangoljam vele. Ja, persze
erre nem emlékszel, hát elnézést,
már én sem arra, amikor játszottál
velem, mikor kedveskedtél nekem,
meg mikor pelenkáztad a fenekemet.
Hát nem groteszk, hát nem komikus,
Apa?! Én isten lettem és te most
bebocsáttatásért esedezel, s én
döntsek sorsodról? Erre vártam egész
életemben, de most a vérem fagy meg
miattad és elhagyja az arcomat,
s a kaput sápadva nyitom, a kaput,
a mennyország kapuját…
|
|