Távol álljon tőlem a
groteszk vers, a modern,
szavak-egymás-mögé-dobálása,
a terjengő elvont-szag;
fúj, te vagy az?!
mert én nem voltam.
De tudom, mindig az,
akinek a háza ég...
Az a fene nagy egyéniség.
A képzavar még csak-csak,
az velem is előfordul,
meg a ragrím,
bár az néha direkt,
hogy ne tűnjön túl
lényegesnek.

De most, ha tehetném,
összehordanék mindent,
nem csak hetet-havat,
de sáskainváziót,
felvarrt ráncokat,
s alternatív földön-
fetrengőket, pedig van még
olyan, kit szeretek,
csak jaj, egyre kevesebb.
De ha belefekszem is a
modernség hányásába -
- mit akkor köpött ki, mikor
túl sokat evett a régi értékekből;
akkor is felkelek, és nem hagyom
futni, mert amit kivettünk
a tányérra, azt tessék megenni -
így tanultam én is.
Pedig nem a régiek közül vagyok,
az esküvő előtti szex,
és az antibébi simán szóba
jöhetnek, ha úgy adja Isten...
De azért mégis, "adjon Isten bort,
búzát", mégis adjon valami régi jót,
s egy kis meleget, hogy a könnyek
újra és mindig felszívodjanak
hideg-hallgatag arcomon.