Fényárban úszott minden pillanatom, mikor a magány kötötte béklyóval botladoztam utamon. Énekeltem pokolnak tébolyult dalát. Éreztem azt is, mikor a lándzsa átszúrta az oldalát. Csepegtem földre, mely minden nedvet beivott. Fűszál lettem, mindenki taposott. A napot várom. Elszáradni szeretnék. Tűzzé válni, hogy szív többé fagyos ne legyen. Csak ezt az egyet add meg még! Más már nem kell, istenem.
