- Hozhatnák már! Szétszáll a fejem – nyögte Péter, és én éreztem, hogy mennyire igaza van. A napi adag hiánya, az előző napi többlet szétszakítja az ember fejét ebben a nyálkás időben. Rágyújtok. Megkínálom, de csak a fejével jelzi, hogy most nem kell.
      Sokat változott az utóbbi hetekben. Sovány, csontos arca még beesettebbnek tűnt ezen a ködös hajnalon. Örökké gondosan ápolt haja koszos tincsekben bukott ki a sisak alól. A fiatalos láng már rég kialudt a szemeiből, pedig még csak alig töltötte be a harmincat. Észreveszi, hogy nézem és ingerülten mordul rám.

      - Mit bámulsz? Te sem vagy rendesebb. Nézz végig magadon…
Nem is tudja, hogy mennyire érzem az igazát. Már én is eltemettem a lelkem és csak az a tudat hajt az életbemaradás rögös útján előre, hogy a kislányom, feleségem láthassam még egyszer. Nem gondolkodom már és nem érdekel mit teszek e cél elérése érdekében, csak azt tudom, ha kell, paktumot kötök az ördöggel is, de elérem. A ruhám épp oly koszos, mint az övé, a bakancsom is sebektől tarka. Ezek a kövek felsértik a bőrét neki is. Nekem sem fáj már.
      - Hidd el testvér, hozni fogják - próbálom megnyugtatni, miközben mélyen a tüdőmre szívom az erős mérget. - Tudják ők, hogy nélküle nekifog az ember gondolkodni és az senkinek sem jó. Érzem magamon is, halvány vigasz ez és tompa fejjel túrni kezdem a hátizsákom, hátha maradt még a tegnapi adagomból valami. Nincs szerencsénk. Csak golyók, néhány koszos ing, kötszerek, meg fájdalomcsillapító tabletták, valami ismeretlen nevű idegcsillapító, melyeknek nagy hasznát veszi az ember egy-egy bevetés előtt, belekeverve a ki tudja honnan szerzett, büdös pálinkába. Nehéz volt megszokni, de a legvégén belátja mindenki, hogy e nélkül nem lehet elviselni ezt a piszkos testvérháborút. Túl sok a kegyetlenség ahhoz, hogy lelkiismeret furdalás nélkül lépjek a holnapba.
      A köd teljesen beleivódik a ruhába. Lassacskán a csontokig hatol. A Duna közelsége fokozza a hatást. Megremegek. Elszórtan géppuskaropogás töri meg a napkelte varázsát. Valahonnan ágyútűz válaszol rá. Régóta nem zavar már. Távol van. Az ember itt megtanulja megérezni a bajt. Nagyjából mindenki
      - Várj! Megnézem még egy helyen- indultam meg nehézkesen. Merev végtagjaim alig hallgattak a parancsnak. A gyomrom lázadón morgott egyet, ahogy befordultam a polgármester házából kialakított kantinba. Olcsó pálinka bűzével keveredő izzadságszag vág mellbe. Borostás arcú, részeg fejek bámulnak meg. Nem mintha érdekelné őket, hogy mit akarok, ide mindenki berúgni jön, csak az ismerőst keresik bennem, akitől kicsalhatnak még egy italt. Nem figyelek rájuk
      - Mit akarsz magyar? - kérdezi unottan Dejan.
      - Pálinkád van?
      - Mivel fizetsz? - kérdezett vissza. Szeme felcsillant egy picit. Tudta, nincs pénzem. Senkinek se nincs itt.
      - Megkapod a gitárom. - válaszoltam és a keserűséget, ami a számban képződött se lenyelni, se kiköpni nem tudtam. Tizenöt éve már, hogy megvettem. Kissé kopott, de nagyon jó hangú darab. Kitartásom talán neki köszönhetem. Sok mindenen keresztül ment már ez a néhány év alatt. Példaképemmé vált a törékeny, mégis oly erős testével, lelkével.
      - Mennyit akarsz?- kérdezi a kantinos a szemével
      - Egy egészet megér neked is, hallottad a hangját. Egy doboz cigit is hozzádobhatnál. - válaszoltam fáradtan.
      Rágyújtok egy újabb koporsószögre, míg megvárom, hogy előkeresse a rendelést. Egy hatalmas köpés után megjelenik ő is.
      - Cigit nem kapsz - vigyorgott szemtelenül és átnyújtotta az üveget.
      - Egyen meg a fene! - köptem én is. Kinyitom az üveget. Jó leellenőrizni az orra előtt. Reklamáció itt nincs. A bizalom is elveszett már a baranyai dombok között. A szaga után pálinka, az íze után méreg, de nem számít. Tompítson, az a lényeg.
      - Mindjárt hozom. - Meghúzom megint az üveget, majd visszabotorkálok a sátor elé.
      Péter, lábait maga alá húzva szundikált, ahogy otthagytam. Megrázom a vállát.
      - Ébredj. Hoztam neked valamit. Átnyújtom neki az üveget. Szeme felcsillan, remegő kezekkel nyúl érte. Rám néz, hálálkodva, szótlanul. Mi már így is megértjük egymást. Keveset beszél itt az ember. Mit is mondhatnánk egymásnak…?
      - Mindjárt jövök. – szóltam keserűn. – Maradjon nekem is. Ez az összes, amit találtam. – majd előkeresem a gitárt. A tokot nem viszem magammal. Jó jöhet még. Talán becserélhetem cigire, vagy fájdalomcsillapítóra. Az mindig kell ezen a helyen. Meg az égetett szesz, a méreg, ami még életben tart, napról - napra erőt ad.
      Mozgolódás. Visszasietek Péterhez. Lehet egy újabb pokolba indulunk és akkor nekem mellette a helyem. Megígértem. Várt már. Kezében a félig üres üveg. Leülök mellé, egy újabb cigarettával a számban. Elveszi tőlem. Nem szólok semmit, megszoktam már. Elveszem tőle az üveget, nagyot nyelek a maró léből. Rekedt hangján kérdezi:
      - Megyünk?
      - Nem tudom. – suttogom vissza kiszáradt torokkal. Ma félek valamitől. Hatalmába kerít ez a félelemérzet. Nem először már, de ez most más. Talán az első hetekben kerültem ennyire a hatalma alá. Lenyelek két tablettát, leöblítem a pálinkával. Mar.
      - Játssz valamit. Ha már meg kell dögleni, legyen, ami eszembe juttat. – szólt.
      - Majd máskor, - válaszolom – most nincs kedvem. Fejemre teszem a sisakot. Egyik vállamra a puskákat, a másikra hanyagul feldobom a hátizsákot. Megfogom a kezét, felemelem.
      - Gyere barátom, ne mi legyünk az utolsók.

2006. Július 24