Csak lehunyom a szemem…
Nem látom a sápadt fényeket,
nem hallom a panaszos hangokat,
csak egy kicsit, egy kicsit még…
hadd altassam fájdalmas harcomat.
Zsibbadt nyugalom árad,
mozdulatlanok a pillanatok,
fém csikordul valahol élesen,
világba borulnak az ablakok.
Álmomban minden csendes, de
pillám rezdül, szívem dobog,
egy arc figyel feszülten, tétován,
„nem mozdul még, talán halott”.
Puha fehér felleg repít,
óvó karok drága ölelésében,
halk szavú imák szárnyán,
kell e világba visszatérnem.