Halk ketyegés töri meg
a tapintható csend ólom fátyolát,
piciny napsugár pásztázza,
kucorgó kis lelkem töpörödött árnyékát,
mozdulatlan gubbaszt,
várja az ismerős lépteket,
de csak az idő múlik lassan,
s álomföldön jár a képzelet.

Halk ketyegés töri meg,
a forrón remegő csend fátyolát,
kezed nyomán szikrázik bőröm,
s néma kiáltásra nyílik a szám,
karod ölelésébe veszve
csak a kegyetlen idő repül sebesen,
álomföldem parttalan folyóján,
ring hitünk, jövőnk csendesen.

Halk ketyegés töri meg,
a meggyötört csend fagyott fátyolát,
árva takaróm alatt didergő,
kicsiny lelkem panaszos sírását,
távolodó lépteid zaja
hallik még a morzs utcaköveken,
s újra vánszorog a kegyetlen idő,
míg álomföldre lép képzeletem.