Visszaforgatnám a kegyetlen időt, ha tehetném,
csak egyetlen árva nappal, hogy hazug reggelén
ne érjen ökölcsapásként rideg mondatod,
ne kelljen újra látnom megkövült, hideg arcod,
hadd higgyem még egy percre, érintésed enyém,
nem halt ki még küzdelmünkből a halvány remény.

Visszaforgatnám a kegyetlen időt, ha tehetném,
csak egy héttel, hogy újra úgy pillants felém,
ahogy azokon a mámoros napokon,
ott az öreg hegy tetején, a hajnalokon,
mikor hittem még, ölelésed őszinte, örök,
forró csókodból szól még a jövőnk.

Visszaforgatnám a kegyetlen időt, ha tehetném,
csak fél évvel, hisz úgy szeretném
elkerülni lávaként perzselő szemeid tüzét,
halk hangod romba döntő erejét,
ne ismerjem gondolatod, ne tárd ki szíved,
ne érintse árva lelkem felforgató léted.

Visszaforgatnám a kegyetlen időt, ha tehetném,
csak tizenhat évvel, s talán meglelném
elveszett boldogságom apró magvait,
kiapadt vidámságom fakadó forrásait,
ahol a jövő még mámorítón ködös volt,
s nem terítette takaróját ágyunkra a fekete hold.

Visszaforgatnám a kegyetlen időt, ha tehetném,
csak harminchat évvel, s talán érteném,
miért kellett e világra megszületnem,
hisz örömöt nem, csak pusztítást hoz törékeny létem,
csak bánat lép nyomomba, rombol halott lelkem,
áruld el kérlek Isten, rögtön a pokolba kerültem?