Távolság
Nézd drága… sűrű éj fedi
lázadó holdunk óvó sugarát,
kapaszkodó két kezünkre pusztán
fekete fellegeink osztják az áldást.
Lépteink zaja, mi hallik csak,
apró nesz a harmattól gyöngyöző fűben,
utunk még a végtelenbe vezet,
de lábunk nyomán már fájdalom sikolt élesen.
Nesztelenül úszik az ár,
törmelékeiből sorsunk köszön felénk,
életünk tutaja helyett csupán
összezúzott hasábokat sodor a szél.
Csendes a folyó, lágy hullámai
a kietlen partot nyaldossák szelíden,
ahol állsz te, s ahol állok én,
távol egymástól, mint két idegen.
Már vöröslik az ég alja, mikor
tétován mozdul felém jéghideg kezed,
óvatosan közelít, mintha csak félne,
márványtömböt talál bennem, szerelem helyett.
Soha nem lesz már ugyanaz a pillanat,
a félelem örökre szívembe égette bélyegét,
de ami burokba zárt ott téged,
be tudja fedni a fájdalom sebhelyét.
Tündöklő napsugár melengeti dermedt könnyeink,
boldog álmot fon az éledő világ körénk,
egymásban keressük jövőnk zálogát,
de csak halált sodor kegyetlen sorsunk felénk
|
|