Tudlak távolból szeretni,
mert a közelséged oly rettentő,
gyógyíthatatlan sebeket tép énemben,
amit az idő végtelen percei csak takarnak,
óvatos varral borítanak,
de alatta, mélyen, lelkem rejtett szegletében,
ott, ahol már csak érzés az élet, nem gondolat,
ahol az ész nem diadal, a dobbanás nem akarat,
ott bent, létezel örökre...s bennem élsz, míg élek,
mert magamnak is hazudok, mikor mást remélek…
Tudlak távolból szeretni,
mert, mikor megérint kezem,
s ujjaim nyomán feszülnek izmaid,
nem a vágy hajt, hanem a küzdelem,
két éned harca,
a szeretet és a gyűlölet határa,
ami benned dúl minden nap, minden percben,
minden pillantásban, minden leheletben,
én nem akartam mást, csak adni, adni, adni,
ezerszer is átkozva, csak téged imádni…
Tudlak távolból szeretni,
mert nem akarlak lelkemből gyűlölni,
nem akarom, hogy minden nap könnypatak
táplálja a múltból fakadó, iszaposodó,
fájdalom- folyómat,
hogy üszkös romjainkon reménysugárnak higgyem,
mi csak szánalmas kis röpködő
zsarátnok a szélben,
hisz nem gyújt az már lángra holnapot,
csak ócska emlékeket, rég kihűlt takarót…
Tudlak távolból szeretni,
s épp ezért el tudlak engedni,
hogy ez az érzés örök kapocs legyen,
ne ölje meg gyűlölet, hasztalan félelem,
ne húzz vissza magadhoz,
melletted meghalok,
oly erős vagy bennem, higgy nekem,
nélküled semmi vagyok,
kihűlő szíved szegletében,
így lassan elsorvadok.