Fagyott földön ül az Élet,
bűzös rongy takarja dermedő szívét,
sárba lógó, csikorgó MIÉRTEK,
az éj hoz tán nyugtot, az ordító sötétség.

Mozdulatlan ül az Élet,
ki látja, már nem közelít felé,
észrevétlen pislog, nem kell az ítélet,
nem húzza más, csak a fekete végtelenség.