Rezzenéstelen, mozdulatlan megrekedt az idő,
apró szemek pásztázzák az ismerős sarkokat,
valaha volt kékségükre szürke fátyol a fedő,
megannyi repedés idézi az emlékfoszlányokat.

Kint a kertben – ej de rég, az öreg tölgy alatt -
csöpp gesztenye bogárka ontotta a végtelen csókokat.
Mókának tűnt úgy az élet, mint egy vidám karnevál
kis becéző kezek feledtettek minden - mindent mi fájt.

A kert végében áll még az öreg tölgy,
lombja az idővel együtt hullott csendes halomba,
sántikáló, bús kutya botorkál most csak ott,
remélte, gazdájával együtt szenderül örök nyugalomra.

Az a nap még most is itt ragyog,
vakítanak a szóródó, céltalan sugarak,
bár volna itt még valaki mellette,
ne egyedül szenvedje az utolsó órákat.

Felfogta rég, mit hozott az új világ,
felfogta, mit jelentenek a csíkos öltönyök,
az írott szó számára kőbe vésett rovás,
de ma csak változást hoz, mint a felleg völgy fölött.

El kell most hagynia az ódon falakat,
el hű barátját, s a mívesen szövő pókokat,
ha tudná, kié lesz majd öreg szülői háza,
tán vigyázna rá az új ember - tán vigyázna.

Hol hajtja ma álomra fejét? Kit érdekel? Ki tudja?
Tegnap még szép emlék – álom volt horgolt takarója.
- Megpróbálunk segíteni bácsi- ígérték kis könnyes szemek…
- Már segítenek rajtam lányom, segítenek az égiek.

Komótosan ballag, alig mozdul rozsdás lába,
halk szisszenéssel szökik a várt nyugalom postása.
Nyög még egy utolsót a vén fotel – ismerős már terhe,
pihegő kis bogáncs kutyáját simítja foltos, reszkető keze.

Sokáig találgatták, mi történt, hogy történhetett,
talán egy utolsó cigaretta okozta a végzetet.
Repültek az emlékek, sárga fotók a konyhaablakon,
de a hosszú listában ez csak egy lyuk volt a sűrű oldalon.