Szomorú tekintet pásztázza a határt,
port, gyomot, szöges kerítéseket,
odaképzel arany búzát, marhát,
véges vég zöldellő vetéseket.

Rég volt, rég, mikor kapta a kaszát,
ásta az árkot, öntözte a földeket,
újszülött bárányok hizlalták a nyáját,
mezítláb barangolta a harsogó réteket.

Már nem övé a táj, már nem övé a határ,
idegen kezek pusztítják e kincseket…
- Vén Paraszt Te csak vegetálj,
tengesd dologtalan, nyomorult életed.

Nagyon naiv voltál Paraszt,
elfogadtad a segítő, baráti kezet,
most már tudod Te is, becsaptak téged,
becsapták jövőd, becsapták Istened.

Hisz azt akarták így elérni,
Te csak maradj parlagon,
ne nyújtózzon címerek sokasága,
ne legyen az ólakban vigadalom.

Nem volt párja a magyar íznek,
hűs borpince várt, hogy szomjad oltsd,
itt nap érlelte fán a friss gyümölcsöt,
s birokra kelt bárkivel a hersegő Szabolcs.

Ez volt az ellensége az idegennek,
halálod hozta az a baráti jobb,
ez szúrta a szemét a pénzéhes selejtnek,
már tudod Paraszt, csak a lecke drága volt.

Nem szánt már árkot az öreg kéz,
csak a méreg cseppje mély barázdát az arcon,
pedig hizlalna még az öreg szem,
dagadna a jószágtól a kis vagyon.

Tenyere alatt szinte lüktet a föld,
lassan térdel, szívja a port,
csak adná az ég, hogy egyszer visszakapja,
visszakapjon mindent, mije valaha volt.