Mikor a papám, rég, az ölében tartott,
mesélte a múltat, a sok hazug arcot,
mesélte, mikor vérével védte meg hazáját,
mesélte, mikor már büntették a harcát.

Mikor a mamám, rég, az ölében tartott,
mesélte a szépet, mit szívében hordott,
mesélte szerelmét, szép családját boldogan,
mesélte az őseit, léptüket a porban.

Mikor a papám, rég, az ölében tartott,
mesélte a csendet, a muszáj-némaságot,
mesélte a sötétített, éjfekete autókat,
mesélte a tehetetlen, leláncolt vasmarkokat.

Mikor a mamám, rég, az ölében tartott,
mesélte az éhes, remegő kis arcot,
mesélte a hideg, penészes sarkokat,
mesélte az ólomszürke, vánszorgó napokat.

Mikor a papám, rég, az ölében tartott,
mesélte a májust, az éneklő trappot,
mesélte mit szeretett volna, ha végre hihetné,
mesélte, mit álmodott, ha unokája megérné.

Mikor a mamám, rég, az ölében tartott,
mesélte, milyen lesz, ha megnyerjük a harcot,
mesélte, csak jobb jöhet, hisz erős nép a magyar,
mesélte, a hit legyőz mindent, mit e nép akar.

Mikor a papámra gondolok a hant fölött sírva,
szeretném azt mondani, nem volt hiába harca,
hisz Ő harcolt azért, hogy szabadon élhessünk,
ne uralkodjon itt senki kutya felettünk.

Mikor a mamámra gondolok sírjánál zokogva,
érzem a sok fájdalmat, mi évekig kínozta,
robotolt, míg megrokkant, oly sokat éhezett,
kuporgatott, nyomorgott, csak élje túl e nemzet.