Két szóra szűkül most szánalmas élete,
ez zakatol, ez zsong már csak benne,
tizenöt és cipő, értelme csak neki sok,
könnycsepp, mit a világ lát, szégyellni sosem fog.

Tizenöt? Mondhatják: hisz ilyen a tél,
mikor legyen hideg, ha nem mikor a szél
hordja a havat, épít fehér hegyeket,
békés a világ a kegyetlen város felett.

Cipő? Jó vastag, leginkább meleg ilyenkor,
vagy csini kis tűsarok, s szájszélen a vigyor,
nyomok a hóban, még ha csak oly csekély,
utókornak szóló, még ha nem is annyira mély.

Neki mindebből egyedül csak könny marad,
na meg a tizenöt, mi kegyetlen, halálosztó fagy,
cipőjét már vitték, maradt a cúg és a karton,
veszélyes ággyá vált a telefonfülke a sarkon.

Nyomot már csak abban hagy, s abban is csak keveset,
ki pillanatra látta könnyeit, s lábán a fagyott hólevet,
segítség a cipő, hogyne, hisz az életet jelentheti,
de méltóságát megölve, rajta már nem kell segíteni.