Csak akkor tudjuk igazán,
gyermekek vagyunk egészen,
mikor arcod sápadtsága
elvész a kórházi fehérben.
Pillantásod már nem harcol,
pötty világít fáradt arcodon,
s tehetetlen, emelt hangunkra,
halk ránc fut át a homlokon.

Néha újra magas az az asztal,
s vágja vigyázzba magát a kiskanál,
ha borús reggeleken olykor,
óvatlan szóra, óvatlan válasz dukál.
Hiába negyven a kicsi láng,
ezüst a csík a bohókás szőke alatt,
gondtalan gyermek vagyok ma is,
ki óvó karodból épít bástyafalat.