Megérti-e valaha is,
mit tett velünk a világ,
mikor hazug ítélettel
elrabolta védtelen Hazánk?

Látta-e valaha is
a némán hulló könnyeket,
reszkető, ráncos kezekben
az enyhet adó háncskötelet?

Érezte-e valaha is,
semmi joga szülőföldjén,
temetőjét sóval hintve,
sír a gúnyhatár peremén?

Létezhet-e még oly Nemzet,
ki új határkövein túl,
régi földjén tappodva is,
saját folyójába fúl?

Meghallja-e valaha is
ez a zsarnok, kegyetlen világ,
az ötmillió zokogó hangot,
mi kegyelemért kiállt?

Hagyják-e majd valaha is,
szívünkben érezni egységünk,
magukat liberálisnak hazudva,
meglátják-e bennük testvérünk?

Tudják-e, érzik-e,
miért a gyűlölet a kemény arcokon,
miért zeng egyre hangosabban:
vesszetek árulók, vesszen Trianon?

Ébred már a magyar,
mindegy, hogy Hazáját épp ki bitorolja,
egységgé kovácsolódik a bajban,
s lehullnak láncaik a porba!