Esküvőm történetét sokkal korábbról kell elmesélnem, mintsem a nevezetes nap reggele.
Már menyasszonnyá válásom sem indult hétköznapi módon, ami teljes egészében csak a párom rutintalanságának köszönhető.
Gyönyörű április 10-e állt előttünk, s mi kitaláltuk, irány Szentendre. Sok szép emlék köt minket a városhoz, s életem választottja úgy döntött, most vagy soha. Illetve soha és most, mivel soha nem szoktam belenyúlni a kabátjába / de csak a kabátjába/, most viszont megtettem. Pusztán segítő szándékból a benzinkútnál, hogy még a tárcakeresgetéssel se kelljen vesztegetni az időt. Andris elvörösödött, majd lesápadt, s én ezt olybá vettem, brutális támadást intéztem az Ő intimszférája ellen, minek következtében én lesápadtam, majd elvörösödtem, mert hát szabad nyúlkáláshoz szoktatott jogaimat csak nem kéne keretek közé szorítani. Mint később kiderült, ott lapult a kis meglepetés.
A szokásosnál csendesebben sétáltunk a városban, mikor odaértünk kedvenc házunk kedvenc díszkútjához, s Andris eltűnt a látómezőmből. Amin meglepődtem. Egyrészt, mert Ő majd két fejjel magasabb, mint én, másrészt mert az utcán minden ok nélkül elhasalni, az én reszortom.
Ám életem párja nem a porban fetrengett, hanem fél térdre ereszkedve, könnyekkel teli szemmel nézett rám, s feltette életem legfontosabb kérdését: elviselném Őt egy életen keresztül? Már majdnem igent mondtam, amikor a válla felett megláttam azt a veszedelmet, ami közeledett felénk.
Egy hatalmas, kétszintes turistabusz parkolt le épp, az utca túloldalán, s közel hetven, az utazástól felvillanyozódott, kis bajszos-szakállas spanyol turista néni gurulgatott le a lépcsőn. Két pillanat elég volt, hogy felmérjék a terepet, s mikor megláttak minket ebben a félreérthetetlen helyzetben, mint zúgó áradat, csaptak le ránk. Sorfaluk egyöntetűen skandálta a válaszomat, azonnal tudomásomra hozva, hogy itt bizony nincs eldöntendő kérdés, így rengeteg, kétnevű sorozatokon edződött „sí” között rebegtem el a kis halk igenemet. Picit sajnáltam magunkat, ugyanis Andrisnak hetven nénikével kellett küzdenie, hogy ne csókolgassák agyon, s én egy perc alatt hetven házasságtörténetet hallgattam végig, ékes katalán tájszólással.

Eltelt három év, s mi a barátnőm esküvőjén találtuk magunkat. Beszélgettünk mi addig is, hogy kéne, jó lenne, de végül is jó így, meg drága is, meg nem akarunk olyat, meg ilyet se, de akkor meg milyet… Szóval ez azért porondon volt közöttünk, ám most- biztos az ifjú férj ábrándos szemei hatására- Andris egyszer csak az asztalra csapott:
- Mondj egy időpontot!
- Rendben- mondtam én- holnap fél hat. De miért?
- Nem ilyet, te majom. Esküvőset.
És akkor nekem eszembe jutott: mindig is imádtam a telet, a havat, annak olyan varázsos hangulata van, nem fogunk megsülni a saját zsírunkban, nem pottyan senki levesébe semmilyen kóbor légy… téli esküvőt szeretnék.
Anyukám első kérdése: miért téli? Apukámé: miért esküvő? S még ezek voltak a leg megválaszolhatóbbak a sorban. Andris nagypapája szerint, itt már csak az az egy eldöntendő kérdés létezik: kettő, avagy három disznó lesz elégséges annak a kétszázötven embernek, akit meg szeretnénk hívni a lagziba. Próbáltuk jelezni csendben, majd egyre hangosabban, mi nem ilyen szertartást szeretnénk, de igazán kétségbe akkor esett a család nagyja-velük együtt mi is-, mikor az apraja felvázolta, milyet is képzeltek el: hatalmas bulit, mindenféle szokással dacolva. Én szerettem volna némi hagyományt csempészni az eseménybe- a disznókat kivéve-, de kislányom közölte, az már nem trendi, haladjunk a korral. Félve kérdeztem meg, hogy azért az igen elhangozhat, ugye?

Első, és tényleg a legnagyobb problémánk a ruhám volt. Nem szerettem volna fehéret, Andris igen. Nem szerettem volna hosszút, Andris igen. Nem szerettem volna fátylat, Andris igen. Szóval majdnem egyet értettünk mindenben. Kislányom és az egész koszorús lány klán teljes mellszélességgel állt Andris mögé, így az összessel egyszerre kellett hadakoznom.
A második probléma a saját hivatásom volt. A szépségipar aktív résztvevőjeként tisztában voltam minden olyan praktikával, trükkel, amit szándékomban állt bevetni a nagy nap előtt. Minden nap öklömnyi szemránckrém- gombóccal közlekedtem, erőteljes imába fogtam a hajam gyorsabb növekedése érdekében, és minden nap gyakoroltam a könnyek nélküli zokogást /kevés sikerrel/.

A nagy nap kiválasztása sem volt zökkenőmentes. Téli esküvő nem lehet sem októberben, sem márciusban. Novemberben sem, mert az Andika hónapja, akkor lett 18 éves. Decemberben sem lehet, mert az a Mikulás hónapja, az szent és sérthetetlen. Januárban mindenki túlél, így maradt a február.  Számunkra a 17-e kultikus dátum, de 2014-ben egyetlen nyüves szombat nem esett 17-re.
A legközelebbi időpont a 15-e volt, így amellett maradtunk. Egyik vendégem kedvesen megjegyezte, milyen romantikus, hogy Valentin nap hétvégéjén lesz az esküvőnk, s mi egy emberként hördültünk fel a családdal, ugyanis kimutatható allergiás tüneteket produkálunk a Valentin nappal szemben, de ekkor már nem volt mit tenni, bejelentkeztünk a Polgármesteri Hivatalba.
A bejelentkezés érdekesre sikeredett, ugyanis ezt ritka szabadnapjaink egyikén tettük meg. De mivel az én szemműtétem is a ritka szabadnapjaink egyikére esett, a kórházból rohantunk a hivatalba. Rögtön tudtak minket fogadni, várni sem kellett, csak az volt fura, hogy mindenki valahogy fura. Velünk. Jó, tudom, mi nem vagyunk egy átlagos pár, és igen, látszhat az a tizenkét év különbség, ami a javamra írható, de azért nem annyira, amennyire kiült a megrökönyödés a portás néni arcára. A végső tőrdöfést a hivatalvezető hölgy adta, mikor háromszor is suttogva megkérdezte: biztosan teljesen szabad akaratomból jöttem én most ide? A harmadik igenem elég élesre sikeredhetett, mert villámgyors mozdulatokkal egy pici sminktükröt nyomott az orrom alá, ahol megláttam, és azonnal megértettem viselkedésük okát.
A jobb szememen hatalmas kötés éktelenkedett, és az injekciók helye már kezdett belilulni, és bedagadni. Apró kis vérrögök lapultak a szőke hajamban, ami színéből adódóan semmiféle rejteket nem adott, s nem segített rajtam az sem, hogy még kissé szédelegtem a fájdalomcsillapítótól.
Hogy a hölgy hitte-e, vagy sem magyarázatunkat, az nem derült ki, csak annyit mondott röviden, esetünkben a három hónap várakozási időt megemeli hatra.

Hamar elszállt az a pár hónap, s azt vettük észre, egy hetünk van az esküvőig, és igazából még semmit nem fixáltunk le.  Próbáltam kiszedni a gyerekekből, mi lesz a meglepetés, amit hajtogatnak angyalinak tűnő sátáni mosollyal, próbáltam rábeszélni a nagyikat, hogy ötven vendég számára ne süssenek kétszáz vendégnyi sütit, próbáltam rábeszélni a dj-nket, hogy bár esküvőnek hívjuk az eseményt, ez azért inkább buli lesz, így semmi „Lagzi Lajcsi és társai” nem szükséges a hangulat tetőfokára hágásához, és próbáltam a menyasszonyi ruhám elejére annyi csipkét varratni, ami az én koromban már illendőnek tűnt, de még így sem sikerült a kellő mennyiséget elérnem.

Az esküvő előtti csütörtökön, Andris öccse közölte, minden tiltásunk, könyörgésünk, fenyegetőzésünk ellenére megszervezte a legénybúcsút, ugyanis ő olyanon még nem volt, kénköves ménküt még nem látott, és a Jóisten nyilai nem valószínű, hogy léteznek. Némi aggodalommal tekintettem a péntek este elé.
Barátnőim voltak olyan aranyosak, hogy sebtében összerántották a csapatot, és megrendezték az én lánybúcsúmat is, holott ők voltak már ilyenen, a kénköves ménkü létezéséről meg vannak győződve, és a Jóisten nyilai egyesek mellett már rég becsapódtak.
Egyszóval szorongással telve indult a péntek este, és hiába beszéltük meg életem értelmével, hogy –lévén délelőtti az esküvőnk- tizenegy felé haza kéne érni- sejtettem, ez nem rajtunk fog múlni.
A lányok tünemények voltak, olyan lánybúcsúm volt, amiről midig is álmodtam. Nem volt idióta mosolyú, csupasztestű chippendale-rendőr/ bármennyire is riogatott vele a gyerek/, kötelező lerészegedés sem volt, és hála az égnek, nem vittek olyan helyre, ahol számomra emészthetetlen zene harsog. Kedvenc éttermem, igazi hagyományőrző hely, sehol nincs olyan székely konyha, mint ott, s az ajándékaim tündériek voltak. A pincér csak egyszer akarta ránk borítani az italainkat, amikor nagy vihogások közepette előhúztam az egyik csomagocskából az aznapra szánt, kimondottan félreértési és pirulási szándékkal lányoknak tervezett szívószálakat, aminek megrántása és hangos reccsenése a pincérfiúban fájdalmas emlékeket ébreszthetett. A ferromon tartalmú dezodort félretettem, mert kegyetlen szagát nem tudtam elképzelni vágykeltő afrodiziákumként, ám a „Használati utasítás férjekhez” címzetű bibliát azonnal átlapoztam.
ÉN időben otthon voltam. Drága vőlegényem nem igazán. Sokat nem késett, ha a hajnali két órát nem tekintjük soknak, és még örülhettem is, mikor kanadai mamutfenyőként elzuhanva, s a födémet megrezegtetve nem rám borult. Mivel az elmúlt cirka négy órát alvás nélkül töltöttem, a következő háromnak meg már sok értelme nem volt, hatalmas pandamaciként mentem a szalonba szépülni. Fodrász kolléganőm csak sápítozott, ugyan látta a szemem körüli monoklikat, de alapjában véve az ő szakterületét nem érintette drága uram kimaradása. Nem úgy a sminkesét. Az ajtóban az első lépcsőfokon még csak kerekedett a szeme, de mire a váróba ért, már hangosan zokogott, majd az összes létező alapozóját tüntetőleg kiteregette az asztalon, és a sminkecset helyett megkereste apukám vakolókanalát a tárolóban.
Anyukám nyolc óra tájban érkezett, és kérdésemre, miszerint mit tudnak Andrissal kezdeni, diplomatikusan csak annyit válaszolt: apád megoldja. Mint kiderült, apukám literszám döntötte a kávét a még mindig részegnek tűnő vőlegényembe, és megértően drukkolt neki, amikor a nagy fehér buszt vezette.
A lányok erőfeszítése nem volt hiábavaló, gyönyörűre sikeredtem, nyoma sem volt rajtam a hajnali viszontagságoknak, mint ahogy a sminkesem meg is jegyezte, jobb, ha pipa a menyasszony, mert legalább nem bőgi szét a sminket idő előtt.
Szóval rajtam nyoma sem volt az előző estének, de sajnos nyoma sem volt a vőlegényemnek sem. Fél óra késés után kezdtem ideges lenni, és megkértem kislánykámat, hívja már fel, mégis mi a csuda történik vele?
Életem értelme akkor már a virágosnál volt, ahol a kocsi díszítése nem volt zökkenőmentes, és az sem segített a helyzeten, hogy egy-egy óvatlan mozdulatára kettő- három gomb leszakadt a zakójáról. Eltartott némi időbe, mire megtalálta őket, és hát valljuk be őszintén, nem mert gyorsan vezetni sem, mert akkor még nagy valószínűséggel kigyulladt volna a szonda a leheletétől.

Minden bosszúságomat feledtem, amikor megláttam a könnybe lábadt szemét, ahogy rám nézett, mikor megérkezett. Na ja, a férfiak ösztönösen ki tudják rántani magukat a legnehezebb helyzetből is.
Anyukám vezette a menyasszonyi autót, és mivel kerek három percünk maradt a megérkezésre, ez igen látványosra sikeredett. Nagyon aranyosak voltak az utcán, minden autós integetett, meg dudált nekünk, bár a végén rájöttem, lehet, ez azért volt, mert anyu végigdudálva az Ady Endre utat, a síneken robogott vagy kilencvennel.
Hála az égnek, nem késtünk el, és immár megnyugodva, félrevonulva vártuk a ceremónia kezdetét. Mielőtt beterelték a vendégeket, minket és a tanukat egy félreeső folyosóra kísértek, ott kellett várakoznunk. Az én tanúm az öcsém volt, a páromé a keresztapja, akinek a keze vastagon benne volt az előző este történéseibe.
Most összeszűkült szemmel, görnyedten ülve sóhajtozott, miszerint rettenetesen fáj mind a hét pici feje, ám ahogy rám nézett, menten elhallgatott, ugyanis az én arcomon az együttérzés legapróbb szikrája sem volt fellelhető. Zavartan kérdezte, hogy baj van? Mi a baj? Andris próbálta elhallgattatni, mire én annyit szűrtem ki a fogaim közül, ha száz feje lenne, és százszor így fájna, akkor sem érdekelne igazán.

A szertartást kötelezően végigbőgtem. Annyira megható volt, annyira aranyosak voltak a gyerekek, ők énekeltek és zenéltek végig a szertartás alatt. Még az anyakönyvvezető is sírt. Egyébként lila monoklik nélkül meg sem akart ismerni.
Nagyon jól vettem az akadályokat, egy lépcsőn sem gurultam le, pedig az nekem kötelező műsorszám bárhol, és a ruhámon sem sokat lépkedtem. Bár az öcsém megjegyezte, a mennyasszonyi csokromat többet fogta ő, mint én, úgyhogy, ha máskor ilyen lesz, legalább kérdezzem meg, ő milyet választana.
Az ebéd is rettenetesen jól sikerült, és utána következett a gyerekek meglepetése, ami két koncert volt, tőlük ezt kaptuk ajándékba. Fergeteges hangulat kerekedett, bár a rokonság minket kevésbé ismerő fele igen -igen meglepődött, hogy hírtelenjében egy heavy metal koncert kellős közepén találta magát. Illetve kettőn, ugyanis a gyerek és a sok-sok pótgyerek két komplett együttest tesz ki, rajongótáborral együtt.
Fittyet hányva a hagyományokra, közöltem a koszorúslányaimmal, nem fogom a csokromat eldobni, nem azért hisztiztem ennyit a virágosnál a tulipánokért, hogy más élvezze a végén, így ők fittyet hányva az illemre, elkezdték a saját csokraikat hozzávagdosni boldog boldogtalanhoz, mindenféle koncepció nélkül. Meglepő találatok kerekedtek, jókat nevettünk, csak amikor az öcsém négyéves kisfiának a fején landolt az egyik, ijedtünk meg, mert Gergő képes ezt tortával megtorolni.
Sok vita volt a nyitótánc körül, ugyanis Andris nem igazán szeret táncolni. Az elefánt nem ugrik, Andris nem táncol elmélet szerint, ő legszívesebben meg sem mozdult volna. Ám rettenetesen nagy adut adott a kezembe az elkövetkező negyven évre nézve, így kérdés sem volt, hogy az este mely hányadát fogja ülve tölteni. Nem kétlem, meg fogja még a testvéreinek köszönni ezt a legénybúcsút párszor.
Az este végére a cipőmből semmi nem maradt, nyomokban még itt-ott felfedezhető volt némi fehérség az eredeti színből, Andris gombjai- mivel hírtelen csak gombostűvel voltak a helyére rögzítve, és az is citromsárga és rózsaszín fejűvel, mert csak ez volt kéznél- végképp megadták magukat, a gyerekek már rég farmer-poló kombóban nyomták, és tényleg mindenki talpon volt, aki élt és mozdult.

Levonva a tanulságokat, az alábbi következtetésekre jutottam az esküvőkkel kapcsolatban:
- Nem kell disznó ahhoz, hogy az ember férjhez menjen.
- Ne menj vértől csöpögő hajjal bejelentkezni a hivatalba, mert a végén ott fogják a párod.
- Ne ess kétségbe, bárhogy is festesz, a vakolókanál, minden gondot megold.
- Vállald a botrányt, ne engedd a párod legénybúcsúra.
- Nyugodtan bízd a zeneválasztást a csapat legfiatalabbjaira, garantáltan egy percet sem fogsz ülve tölteni.
- A menyasszonyi ruha hossza egyenes arányossággal nő az eltelt idő hosszával, és mire a nap a végére ér, egészen biztosan cafatokban fog lógni.
- Minden esküvőn a pörköltös és csokoládés ételek vannak többségben, de sem az ing, sem a ruhád, sem a terítő nem barna.
- A csokor a te ízlésed szerint köttetett, küzdj érte, hogy a tiéd is maradjon.
És végül:
- A férjed bármi rossz fát is tesz a tűzre, egyetlen mosolyával megbocsájtás nyer általad. J