Elvakítanak az ünnepi, utcai fények,
gyönyörű színű, varázsos kis lidércek,
bohóckodnak, játszanak a tarka forgatagban,
babonázva húznak, csalogatnak halkan.

Elvakítanak egy percre, de látom a sötétet,
mozdulatlan némaságban egy könyörgő tekintetet,
sarokba szorulva, elfordul a fényektől,
régóta tud ő már mindent az „emberekről”.

Annyira hideg van, a könnyem is megfagyott,
hol van az én bánatom attól, mit ő hordozott,
küzdelmes volt az év, sírnak a nagyok meleg kabátban,
s gondterhelten kutatgatnak a Vuttyon táskákban.

Neki minden perc küzdelem, ha még fel nem adta,
egy szál kis kabátját is csak az Isten láthatta,
jéggé fagyva vacog, hol a gondterheltek melegednek,
gőzölgő tálak felett, önhittségben versengenek.

Volt-e bűne valami is? Kit érdekel, ki firtatja,
hisz halandó ember ő is, halandóbb, mint az önhitt fajta,
de meg sem látják a nyomorát, mert nem akarják látni,
egy tökéletes, szép délutánt minek is feldúlni.

Csak a szomorú szempár világít a sötétben,
halványuló kis láng a ködös szürkeségben,
nincs aki szeretné, nincs aki megszánná,
a karácsony varázsát picit felcsillantaná.