Könnycsepp koppan az elnyűtt asztalon,
ráncos kéz törli remegve fénylő nyomait,
ordítva átkozná, mint anyja egykoron,
ki golyó elé állítja Kárpátalja fiait.

Háborúba mennek, kegyetlen harcra,
de ki miatt? Ez ki háborúja épp?
Ki akarja, hogy újra vér áztassa,
lánctalpakkal tapossa az életét?

Nagyurak döntése hoz szenvedést,
a nagyurak sakktáblája mindent kibír,
így volt ez majd száz éve is,
s lett országokból néma tömegsír.

Elszakították már elégszer,
apától, férjtől, testvértől,
hazájában is idegenné vált,
s nem beszélt vándorló határkövekről.

Nem értette azt sem soha,
mi bűne, mi vétke lehetett,
miért nem kell dolgos keze,
mit a csonkaország elfeledett.

Most csak könnye koppan az elnyűtt asztalon,
ráncos keze törli a kis patakot,
egy szem fia viszi reményét,
mert Isten neki már ennyit sem hagyott.