Ötvös tér kettes pad
Azt a semmivel össze nem téveszthető jellegzetes kórházszagot a legnehezebb megszokni. Vagy talán nem is lehet. Már második hete vagyok bent. A gyomrom legalább már nem émelyeg. Ettől a szagtól.
Két hete… Egy örökkévalóság.
Ez itt a 2-es krónikus bel. Itt az életek remisze, innen nincs tovább az életben. Az út innen vagy a temetőbe, vagy – jobb esetben – egy klasszikus elfekvőbe vezet. Egy szociális otthonba, mint tranzitszállóba. És ez tényleg a jobbik eset.
x x x
Ádám tegnap jól fölturbózta megint az agyamat. Nem is tudom, hogy jött az a pofon, amit lekentem neki.
Hát meglepődött! Mint valami csodabogárra nézett le rám az egy fejjel alacsonyabb anyjára. Akkor szóhoz sem tudott jutni. Csak nézett le rám azokkal a csajdöglesztő barna szemeivel.
Másnap alig vettem észre a szobám ajtajára cellukszal ragasztott lapot. Piros filccel volt ráírva: „Szeresd gyerekedet! Tarts vele jó kapcsolatot! Ő lesz az, aki kiválasztja neked egyszer a szociális otthont.”
Először köpni-nyelni nem tudtam, aztán jót nevettem. Ha ott lett volna, akkor az a kurva kölyök, össze-vissza csókolom.
Ezeknek a fiataloknak a valamelyike igazán átadhatná a helyét egyszer. Nem strapálják magukat! Úristen, az én fiam is ilyen! Nem volt kár azért a pofonért.
Milyen szépen esik a hó! Az első havazás az idén. Mindig ez a legszebb! Az első hó.
Fél óra zötykölődés a buszon. Átszállás nélkül. Ha éjszakára jövök, átszállással háromnegyed óra.
Megyek az én hajótöröttjeimhez. Akik már Noé bárkájára sem férnének fel.
x x x
Ez a szag azért néha kibírhatatlan. A kórházszag olykor erőteljesebben keveredik az áporodottság szagával és a halál bűzével.
Igen, a haláléval.
Itt napi élmény a halál. Amióta itt vagyok, a második ember halt meg csak ebben a szobában.
Arról a szerencsétlen ördögről sem lehetett valójában tudni, hogy ki volt valójában azon a harmadik ágyon. Itt már nem nagyon beszédesek az emberek. Több nyöszörgés, jajgatás, hörgés hallatszik, mint értelmes szó.
Ildi nővér mondta egyszer rá, hogy lakhelye Ötvös tér kettes pad.
Még ez a nővér az, aki beszél hozzánk. Választ sem vár, csak mondja, mondja. Amikor belép a kórterembe, az élet lép be vele. Aztán a nyöszörgés, a hörgés marad utána.
És várjuk, hogy újra jöjjön. A többi nővért várhatjuk.
Errefelé fehér holló egy-egy hozzátartozó. Sem mi, sem a kórházi személyzet nemigen látjuk őket. Már csak arra vagyunk jók, hogy telefonon érdeklődjenek utánunk. A kérdésük diplomatikusan arra vonatkozik, hogy élünk-e még?
Mindjárt jönnie kell Ildi nővérnek. Ma ő az egyik nappalos.
x x x
Úristen! Hát ez az, amit nem lehet megszokni. Valaki mindig elmegy. Tegnap még huncutul mosolygott rám… Karcsika elment… Nem fog már fröccsöt kérni tőlem.
Fél évvel ezelőtt hozták be. Elég ramaty állapotban volt. Mintha már nyolcvan éves ember lett volna. A szemei viszont nagyon fiatalosan csillogtak.
Amikor kérdeztem, hogy hol lakik, nagyon nehezen tudta elmotyogni, hogy Ötvös tér kettes pad. Azt hittem, hülyéskedik. Szinte rárivalltam, ne vicceljen már! Kajánul mosolygott.
Legközelebb mikor keresztül mentem az Ötvös téren, majdnem felnevettem. Hát ez a Karcsika lakcíme, Ötvös tér és az a bizonyos kettes pad. Egy bonyolult külsejű férfi ült rajta.
Karcsikának nem szóltam az esetről. Nem akartam mondani neki, lehet, hogy elfoglalták a lakását.
Egy alkalommal megkérdezte, hogy van-e párom. Itt az osztályon nem szokás érdeklődni sem a beteg, sem a munkatársa részéről a másik magánélete iránt. Mindenkinek elég volt a maga baja. Senki nem akarta a magáét a másikéval terhelni.
Meg is lepett a kérdésével. A válaszomon aztán ő is elcsodálkozott. Nem hitte el, hogy elvált vagyok és éppen senkim sincs. Egy ilyen kedves nőnek, mint maga, bókolt. Nekem csak maguk annak Karcsikám és a fiam, válaszoltam neki.
És pont ő. Az ember tudja, hogy nem sok van nekik, mégis mindig váratlannak érezzük a távozásukat.
x x x
Megvolt a nővérváltás. Kezdődik a délelőtti nyüzsgés. Itt van már Ildi nővér is. Miért van mindig feltűzve a haja?
Áldott jólélek! Szeret mindenkit, de ez a fiú valamiért a szívéhez nőtt. Úgy látom, még sír is. Ne nézegesse, kedves, azt a fiút! Neki már mindegy.
Na itt van már Döni is! Jó nagy darab, alig fér be az ajtón. „Kell az erő Dudás úr” - mondta legutóbb is – „bírnom kell a hullákkal.”
Mint valami rongybabát, tette át ennek a Károlynak – akit a nővérek csak Karcsikának hívtak valamiért – a holttestét a guruló asztalra. „Dudás úr, ebben a műintézményben az utolsó kör, az utolsó sétakocsikázás velem történik” – mondogatta ilyenkor Döni.
x x x
Mire az ember megszokná őket, addigra elmennek. Biztosan megvan már az is, hogy ki jön Karcsika helyébe.
Ez egy olyan kurva jó hely, hogy ide leginkább csak protekcióval és kihalásos alapon lehet bejutni! Vajon ki lesz a következő a Ötvös tér kettes padról?
Ezt a Karcsikát valamiért nagyon megkedveltem. Az ember nem is egészen érti, tudja, hogyan kedvelhet meg bárkit is itt. Nem volt vele különösebb gond. Igen, néha nagyon maga alá tudott csinálni. Annyira, hogy még a háta közepe is olyan volt! És mégis!
Karcsika türelemmel viselte a helyzetét, a sorsát. Ahogy ez a Dudás úr is.
Szent ég! Még nem hoztam neki a morfiumot. Tisztára megzavart ez az eset.
x x x
Milyen lepusztult itt minden!
Na egy pár napig a Dönit sem lehet látni! Melyikünk lesz a következő rongybabája?
Egészen feldúlt lett Ildi nővér. Mintha nem értené, hogy mi történt.
El is felejtette a morfiumomat. Ennyi még belefér. A kedvességéért még ezt megbocsátom neki. Másnak nem.
Olyan bocsánatkérőn jön azzal a tűvel, mintha nem az érdekemben csinálná. Legutóbb észrevettem, hogy remeg a keze, ahogy tartotta az injekciót.
Észrevette, hogy észrevettem.
- Ugye nem szól senkinek, Dudás bácsi? - kérdezte megszeppenve és csak nézett rám azokkal a nagy barna szemeivel. - Képzelje - hebegte zavartan -, esik a hó! Ez az első hó az idei télen.
Mindig úrnak szólított, de akkor bácsizott.
- Parkinson - mondta ki a kulcsszót. - Még kezdetleges - tette hozzá. - Fogalmam sincs, meddig tudok injekciózni. Nekem az életem ez a munka – folytatta.
Ez látszik. Miért is szólnék én bárkinek is. Nem a morfium miatt lehet egyáltalán kibírni ezt a kupleráj, hanem miatta és a hozzá hasonló nővérek miatt. Néha hírünk sem lenne a kinti világról, ha nem lennének. Az meg hogy utánam mi lesz, engem nem érdekel.
Szent ég! Ennek a nőnek a remegős kezében van a jövője!
x x x
Ez a Magdi biztosan balhézott az este a férjével. Akkor szokott ilyen kibírhatatlan lenni. Ilyenkor jobb hozzá sem szólni. Sajnos kikerülni nem tudom. Ahhoz a kettes krónikus bel nem elég nagy.
Na megyek, felszívom a morfiumot Dudás úrnak. Rém rendes ez a pasi. Még kábán is van ereje figyelni.
A múltkor észrevette, hogy remeg a kezem. Azon kevesek közé tartozik, akik tudják, hogy parkinsonos vagyok.
A kolléganőm, Magdi is tudja. Remélem, egy családi balhé után nem kotyogja el magát itt a kórházban.
Ezt a rohadt parkinsont tudtam csak örökölni az apámtól! Ötéves voltam, amikor otthagyta anyámat. Az öcsémmel és velem. Elváltak. Néha évekig semmit sem tudtunk róla.
Lassan egyenesbe került az életem és akkor jön ez a kurva parkinson!
Nekem még föl kell nevelnem a fiamat.
Ha nem nővérkedhetek, mi a francot csinálnék!
Mehetnék az Ötvös tér kettes padra. Ebben a hóesésben.
A remegős kezemben a jövőm.
|
|