Még itt is, ezek is,
színpadi falak, színfalak.
Egy szoba.
Nem is tudom hányszor,
esti beszélgetésre hívtalak,
aztán jöttél hívatlanul is.
A tér zárt,
s beszélgetésünk nyomán
végtelen kilátást nyert,
olvadt a színpadiasság.
Ha a szavakban elakadtunk,
Bachot vagy Pilinszkyt
hallgattunk.
Pilinszkyt, aki verseit mondta
vagy másokét,
a zenéről, talán épp
Bachról beszélt.
Kettőjük után nehéz szólni,
legtöbbször magunk elé
néztünk sokáig,
hosszú percek kellettek ocsúdni,
s megsértve a csendet,
csak másként lehetett
már szólni.
És a csönd:
együttlétünk legerősebb kapcsa,
termékenységében mártóztunk
remélve,
két mihaszna.
És az a pillanat:
tudtuk, hogy lesz,
magunk előtt toltuk,
mégis közeledve hozzá,
s nem akarván nyújtani
tovább a percet,
azzal váltunk el mindannyiszor,
hogy legközelebb
többet.
Először ritkult,
majd nem volt legközelebb.
Talán Bach és Pilinszky is
más irányba vittek téged,
más irányba engem,
de leginkább
az esti beszélgetések.
A szoba maradt:
a színpadi falak, a színfalak.