I.
Felnéztem rád. Először csak kíváncsian,
miként egy festményt néz meg az ember.
A templom hűvös magányába bújtam,
hátratett kézzel, egyedül, csendben.

Szomorú színek. Szomorú, sírós színek.
Időtálló, könnyes árnyalatok.
Megragadnak, és el nem eresztenek.
Csak állok süketen, és hallgatok.

II.
Eltűnt a zaj, és másodszor nézek rád:
rémülten érintem meg a sebed.
Leveszem rólad a töviskoronát,
neked adom, s te a lábaimhoz veted.

Vádolsz! Némán vádolsz és megmutatod,
hogy köztük voltam én is. Miért teszed?
Az ecet a szádról a földre csorog,
s csuklóddal szaggatod a szegeket.

Rám fröccsen a vér, üvölt a fájdalom.
Felpróbálom én is a keresztet;
nem a tiédet, a magamét vonszolom,
de elejtem, és a porba térdepelek.

Köpködök. Köpöm a nyálas homokot,
rútul csikorog fogaim között.
Harmadnapra én is feltámadok?
Ez kínoz és gyötör mindenek fölött.

III.
És akkor érzem: a szemed rám tekint;
mert szelíd vagy Te, fia Istennek.
Gyógyító vigasz a Szent Könyv szerint.
Fivére és apja az embereknek.

Szégyen. Szégyen! Mardos az árulásom,
marcangolnak elporladt kételyek...
De rettegek, hogy egyszer megkapom…
Mert elhagyatnak akkor mindenek.

IV.
Nem jönnek a könnyek. És némák a szavak.
Hullám vagyok a kövön: megtörtem…
Modern Péterként megtagadtalak:
és élhetek, mert meghaltál helyettem.

Az én poklom lett a Te Golgotád.
Bőven adakoznak ma is a szegények.
A pad alá dobom a térdelőpárnát:
értelmüket vesztik a gyóntatószékek.

V.
Te kérdeztél, és merted kimondani,
utolsó sóhajodba belefulladni:
Éloi, Éloi, lámmá szábáktáni?
Ez a bátorság, sosem volt meg bennem.
Én azt kérem, örökké légy velem!
Krisztusom kérlek: sose hagyj el engem!

2006-03-17