Ott feküdtünk egymás mellett
a táncos lábakkal megtaposott műpadlón
a sokat látott-megélt rongyszőnyegen,
ahol baloldalt a lepattogzott ablak alatt
a bordás vasradiátor helyettesítette a kandallót.
A plafonon meztelen villanykörte,
benne izzószál ontotta a fényt, amíg
egy kattintásra el nem foglalta helyét
a foltos hold sejtelemes félhomálya
amitől fehér-fekete színárnyban úszott a szoba
és mégis e valahol különös romantika
küldte ránk félszeg varázsát…

És ott feküdtünk egymás mellett
bőrünk sápadtsága elütött a sötét
háttértől de fogaid szinte fehér-kéken világítottak
talán a kinti lámpa visszfénye, talán te is ilyennek
láttad az én fogaimat is…

És aztán egymáson is feküdtünk.
Kíváncsi kezeinkkel, egész karunkkal akartuk
érinteni a másikat minél több felületen,
hogy ne maradjon hely csókolatlan és érintetlen
lassan valami tejfehér köd suhant be szemünk elé,
melyeket néha lecsuktunk, bár oly feleslegesen,
olyan furcsán valósnak tűnt az a pára
az egyre mélyülő zihálásban,
vad szerelmes szavak korbácsolták fel kapkodva
amúgy sem lanyha kéjvágyunkat ahogy egyre
összeszokottabnak tűnt az ösztönből fakadó ritmusvezérelt
közös mozdulatsor, amely elrepített minket
merev, megfeszült testű, fogszorító
összepréselt-szemű kölcsönös extázisba…

[…]

És aztán csak feküdtünk egymás mellett
feldagadt ajkunkkal, lassuló lélegzettel,
hűvös-izzadtan, némán bámulva a távoli plafont
és a jóleső ernyedtség szórt álomport szemünkre
ahogy ott feküdtünk egymás mellett a kopott,
sokat megélt, mintás műpadlón.

2004-11-26