Megélénkülnek a tetszhalott színek,
a mennybolt sem olyan kedvetlen-matt.
Tenyerem nyoma a felhőkön maradt mikor belőle vizet merített.

[…]

Már nem olyan sárgásan beteg a Nap,
- télidőn borús, olvadó viasz,
mikor csak pisla fénye a vigasz – a sugarak az ablakon kopognak.

Felébredtem; bár nem küldött álomba
a végesincs éjszaka sötétje,
a ködfelhők nem söpörtek félre, tudtam: vesztesen hullnak majd halomra.

Rettegve fúj visszavonulót a tél.
Süvítve bújik utolsó dühébe;
de szétfoszlik utolsó esélye, s hiába menekül szélvihar mögé.

Elolvad már az utolsó hóbucka,
- piszkos kis domb a falnál megbújva,
elemésztve magát az aszfaltra sírja – felissza könnyeit a szomjas utca.

[…]

Megélénkülnek a tetszhalott színek,
a mennybolt sem olyan kedvetlen-matt;
Tenyerem nyoma a felhőkön maradt mikor belőle vizet merített.

Már menekülnek a színtelen ízek.
Az ég felé nyúlok, oltom a szomjam;
Üdítő életvíz csordogál onnan; színeddel, ízeddel tavaszt hirdetek.

2006-03-22 - 23