Nem barnul más, csak a gesztenyelevél.
Őszbe felejtődött az idén a nyár.
Itt maradtam: egy furcsa vándormadár; hallgat, vijjog, majd újra némán beszél.

[…]

A fákról lehulló levélnek minden
szava-mondata csak haldokló zörgés.
Kezdek bús lenni, bár még zöld a föld és egy rózsaszín virágnak ma is hittem.

Vittem anyámnak egy színpompás csokrot,
a kisfiaimnak ölnyi gesztenyére
álmodtam arcot, tettem tenyerükbe, és megcsodálták, mit az ősz alkotott.

Megsimogattam, kezemmel faragtam
őket; szívemmel fúrtam órákon át.
Embert, házat, bútort és kis állatkát – mind mosolygós lett e fura kontrasztban.

De mégis fáradtak… halovány sárga
és gyenge a fény, ami rájuk hullik;
mesterkélt-meleg a barna, s elmúlik a kék, megmarad a rozsdás avar világa.

[…]

Nem barnul más, csak a gesztenyelevél.
Őszbe felejtődött az idén a nyár.
Itt maradtam: egy furcsa vándormadár; hallgat, vijjog, majd újra némán beszél.

Szárazra barnul a gesztenyelevél.
Lassan búcsút int az itt felejtett nyár.
Zörgő avart kerget a vándormadár; de nyarat a forgószélben nem remél.

2006-10-03/04