És akkor elhallgatott minden.
Csend lett az elfüggönyözött szobában,
az olajozatlan kilincsben,
golyóverte ház ablakában.
Bezártak ajtai a templomoknak,
aznap nem gyóntattak a papok,
a gyertyák is tócsává zsugorodtak,
s ti hívek, némán áldoztatok;
nem zörögtek a titkos iratok,
sem a kerék a latyakos utcán,
vénasszony tett a szájára lakatot,
s nem nézett a férfi lányok után,
nem kínált portékát a kufár,
a piacon sem károgtak a varjak,
halálba fúlt akkor a január,
és az arcok merevre fagytak,
nem rázták láncaik a rabok,
székükben a szú sem percegett,
még az óra is elhallgatott,
a fegyenc sem számolta a perceket,
mindenki földre szegezte szemét,
s két kézzel a szívébe markolt,
úgy széledtek volna szerteszét,
és hagyták volna itt ezt az akolt,
hogy beleüvöltsék a zúgó szélbe:
elárultak minket, megaláztak!
De szavaikat úgy törték kettébe,
mint a gyújtósnak szánt szalmaszálat.
Tudták már, tudták az emberek,
hogy bár hallott a fül, de néma a száj.
Tudták, hogy megölték lelküket,
de egy percig megállni muszáj,
mert a reményük anyja elvetélt…
Elhallgatott mindenki sikolya.
Amikor megrándult az a kötél,
és szörnyűt roppant a csigolya.

2006-11-08