I.
Ásít az átlagos reggel,
fázós, vacogós hideggel
indul mindennapom.
Belém mar a csípős hajnal,
dupla kávém két cukorral
lassan kortyolgatom,

s kapaszkodok a csészébe,
megiszom, és a végére
félig felébredek;
kint már kopognak a járdák,
s megszokott táncukat járják
az autókerekek.

II.
A megálló megint zsúfolt,
és érzem: ismét kicsúfolt
az arctalan tömeg:
„Lám, neked se jobb, kispajtás,
mire fel ez a nagy hajtás,
a fellengzős szöveg?”

Pedig nincs szöveg – hallgatok,
áttetszők a buszablakok
és ott a híd alatt,
amin átmegyek, láthatom,
ahogy játszanak a tavon
szűzi fénysugarak.

III.
A rádiót bekapcsolom,
te meg csak ontod monoton
ostoba szöveged.
Érdekel, hogy nem érdekel?
S ha nem bírod észérvekkel,
elveid elveted?

Te hülye, értetlen barom!
Hát nem érted? Nem akarom,
hogy folyton a te szád
szónokoljon minden percben!
Némán s egyre süketebben
minek figyeljek rád?

IV.
Várt hír is lehet váratlan,
nem Éden: pokoli katlan.
Hintázik le meg fel
a vérnyomás és a gyomor.
Ki dönti majd el, hogy nyomor-
vagy luxus-negyed kell?

Én, vagy ők mondják meg talán,
ki van a rács túloldalán.
”Te” – mondják a nagyok,
mert én kicsinek születtem,
ezért lett „Hallgass” a nevem.
Keresztfiú vagyok.

V.
A földre hajítom táskám
és szólok: megjöttem drágám!
Úgy elbújnék, el én,
de nem akarok, nem lehet,
hisz’ két kisfiam integet
nagy boldogan felém.

Így érek minden nap haza,
előttem áll az éjszaka;
az édes álmokat
tőle, s az ágyamtól kérem,
miközben kis feleségem
hűs keze simogat.

2007-02-21