Egy magányos kerti szék álmai...
Remélem, betartod az ígéreted,
hogy hozzám minden nap megtérsz.
Lázas nap elől árnyékot tőlem kérsz..
Fáradt tested a támlámnak veted
arcodon tűz-pírral, s rajtam pihenteted.
Most itt állok, nézem a kerti ösvényt.
Szél rázta levelek között önt fényt
soványan a nap.
Súlyosak lépteid amint jársz.
Kopott köveid között,
nem hallatszanak.
Nem vagyok már szép,
kérdezz meg bárkit:
Mállik rólam a festék,
politúr, s a kárpit.
Lábaim indák ölelik
szorosan, béklyóba fonva.
Kis diófád is megnőtt,
árnyékkal rejt el a lombja.
Kedves rózsáid bánattal fakulnak,
szívogatják szirmuk szörnyű tetvek,
a kés, mellyel virágot szedtél,
még mindig ott van, ahol letetted...
Zöldellő szív-meződ,
a méz-derű pázsit
bogáncsos kóróval nő,
s unalomban ásít...
Almáid sem pirulnak már büszkén,
fényesen, hernyók szövik át,
s járják be éhesen szép fáid
megkókadt ágait...
Jó lenne, ha még egyszer
az Élet járna itt,
s visszaadná egy szék recsegő álmait...
|
|