mert azt, ifjú asszonyként, már annyira bírta...

Tömtem lopva zsebembe a "kincset", félve apámtól;

Jajj, eme szörnyű vétkemet ellene, meg sose lássa!

Űzve a nyárnak csendjét, szöcskék úgy menekültek

lábam elől,- a zenét, cincér is félbe szakítva...

És ama könnyű nyár esték! Még él a varázsuk...

Óh ez az emlék,mindig mennyire kedves a szívnek!

Könnyek gyűlnek a szembe, s a szívem is úgy belesajdul...

Csak ránk vártak dúsan, zölden tengeri táblák,

rejtőztünk, mint vadmalacok, s jártunk soraikban

várva a cinkosos estét, lepje be csenddel a dűlőt.

Mély földúton már hazatérőn csorda poroszkált

s vert fel fél falu népét, csendjét, csorda kolompja.

Elmélázva a Hold is, szűken mérte a fényét.

Akkor a legszebb csillag,- gyúlva az éjjeli égre,

mely túltenni akart már mennyei színnel a Holdon-

Éjben a nappal: a "szépséges nő"Hajnali Vénusz,

védőn, óvón fénye nyalábját ránk teritette...