Terpesztett-szárnyú tiprott démonom

Sakál-kabátban melléd posztolok.

Csakrákban fulladt fatális tévedésem

földre borult szűz- árva révedéssel...

Zöld-sárga lapályba belenéztem

semmit sem látva, hínárhomályban

és csak azért sem, csak azért sem.

Nőm, mért vagy vak? Mily szép lettél búbánat...

Mindig szerettelek. Szabad szerelemmel,

csüngő siralmakkal, szétszórt figyelemmel.

Nem kísértelek, nem követtem szemed.

Éltem melletted rám folyt szerepemmel.

Vaksi szemembe fényesedtél,

szúrós csillagrendek csurogtak

tudatalatti rezdülésben.

Csalok, mondtad. S nevettél,

hogy az egészet én nem értem…

Szellemruhádban tovalibbentél akkor,

árvalányhajad megőszült veled pirkadatkor.

Lelked sebes ruháját előttem levetetted:

és nem láttalak, csak a tested, csak a tested...

Farkasétvággyal marcangollak, szomjazom

véred, nyelem könnyed, leheleted.

Bőrödbe bújva, beléd simulva élem az életed.

Szeretlek sóváran, tikkadt szárazon, légszomjasan.

Dobpergéses szívveréssel, majd szív-megállva,

vágylepelként kiterítve, gyűrött szárnyakkal.

Zöld-sárga énem felmagasztal, gyűlöl, s úgy marasztal...