Csatadal
Fegyverbe hív a kürt, a harci dob pereg
Lovak nyerítenek, sarkantyú mélyre vág.
Csengenek kardvasak, mind edzett jó acél
Egymásnak ront a had, úgy küzd a két gigász
S mint mákgubó fejek, ahogy lehullanak,
rogynak ők földre mind. Patakzik drága vér…
Rajta, rajta, vágjad, vezérük így kiált:
Ölj, ha férfi vagy, hadd lássam, mennyit érsz!
Derékig ér a sok halott, midőn lemegy a nap…
Halálra válva néz a hős, a sok derék vitéz,
nem bátorít ma már, se szív, se szenvedély.
Elég a harc, gyilok! Bár véres még a kéz
a lélek háborog,békében élni kész.
Ahol ma még a harc feldúlt dombja áll
vérrel áztatott a föld és minden ősi rög,
bűzt lehel a zord folyó,s iszonytató a táj,
virág reményre nő meg ott a sírhalmok fölött.
A sok jajszó és sirám, lassan elkopik.
Nevetni vágy kebel, mely búba rég bezárt
Levetni mind ruhát, a gyásznak színeit
Akár a tarka rét, legyen majd cifraság.
Halálmadár szavát, víg trilla váltja fel
Pacsirta zengve száll, oly vígan énekel
A vadgalamb, ha költ, nem riad párja már.
Magányos, társra lel, ha kézen fogva jár.
Az élet újra győz, sok szenvedés után
Kinyílni készen száz virág, születni értelem...
|
|