Csillogott a reggeli harmat,

lágy levegőt szív a szomjas kebel.

Az éjszaka bágyadt nyugalma

ásítva szökik, az álom is elillant .

Nem kerestem válaszokat a miértekre.

Még csordogált az eresz, cseppentett gyöngyöt,

a Nap fénnyel megszerette,

majd amorffá vált, s terült el reszketve ...

Álmos madarak ágra gubbadtak.

Szárnyuk, mint lomha árnyak

megereszkedve vártak. Erőre, lángra,

mint férfi, ha vágyik szeretőre- lányra,

természet a fényre, táltos teremtőre...

Kiűzettetett hát szememből, mint vétkezők

hajdan Édenük biztonából.

Csak még egy apró kortyot a reggel

báj-bűv italából, hogy szerelmesem

legyen e nap, s árasszon el kegyelemmel!

Szeressem minden percét, s fájjon, ha múlva el

emlékeket szül, idézni remete szívvel, lélekhidegben...

Majd, ha újra eljön az este és az éj sem kísért,

küldjön álmot, szép szeretőt,

az égi angyalok Garmadából...