Már ki is ástuk a legszebb fát, apró tobozokkal,
melyben csendben, fázón összébb bújtak a magvak.
Éhes cinkék búsultak, s így szóltak a "zokkal",
mert a rügyekben-nagyban bíztak; bírnak a faggyal... 

Most ez minket, boldog népeket úgy nem is izgat.
Álljon majd csak e délceg zöld, ott benn a szobában!
Aggassuk csak díszekkel tele, csillagot is kap!
Majd, amikor már hunynak a fények, megy ki kukába...

Már sosem állítok "fát". Mért jó az, ha telente
tőből vágjuk el, és így teljesedik be a sorsa?
Mért érezzelek ünnep? Rólad szólna karácsony? 

Bár pici cinkék ágra se fagytak, bővibe'lettek
sok magvaknak, s földön a jónak faggyuba töltve:
Zokszót hallok, sok-sok időn át csengni fülembe...