Árnyék-lét...
Árnyékom a falon színt vetett, kilépett a szürke bűv-köréből. Kékbe-fonódott kezekkel integet szeme tágra nyílt, mert a fű sötétzöld selyemhínár mezőként ringatózik, és tátikák nőnek duzzadt fűcsomókon. Varázsol majd varkocsos tincseket is szomorú kőfalak homlokára. Szárnyra kapnak lángszemű pillangók, táncolnak könnyű rebbenéssel szivárványt szőnek az álmok otthonára fényben szikrázó a néma éjjel. Csendes mélaságban ábrándozik egy kuvik, sziporka csillámot derít csillagfénnyel a Hold, majd fázósan felhőkbe bújik. Tág szemmel réved az árnyék a Tinta égre; ennyi csodát-szépet még sosem látott! Nem bánná, ha többé nem is járna vélem , már boldogan hagyná itt ezt az árnyék-világot...
|
|