Ma még a szív titkon beléd szeret,

csatákat vív galamblelkedért.

 Remélt a díj; ha csókod elébe hintenéd,

legyőzné úgy a mélabús magányt.

Ripők az éj, csalfa csábító!

Sivár a kép, mit neked mutat...

Szolga sötét, támad, vihog!

Beburkol ő. Hasít csíkot,

s az ég, titkos jelbeszéd;

Csillag csihol, szeretni  fénybe

olvad, s hinti  porát feléd.

Szundít a Hold. Sovány az arc, ha nem figyelsz,

lelopja még csillagát a vágy.

 Lehet talány a másik oldalon?

 Ki érti meg, ha néha sivár, s magában zokog.

 Csak a kutyák. Az énekük, neki olyan becses és vigaszt adó.

Ezernyi hang, ha egybe forr,  mint acél izzik.

 Hevül, mintha kovács hevítené...

Olyan nehéz! Szakadj te szív, ha még remélsz!

Kinyújtanád, kezed felé.  Kezet taszít, hideg, fagyos.

Kevés a tűz, mi életre keltené.

Kevély bolond! Miért lóg az orr, mi eddig oly magasan állt?

 Ma éjszaka, a világ jégbe zár, s a lélek kinn reked!

 Keres, kutat, otthonra nem talál.