Topázliget, diadém szerelem,
csillámlovas pendül. Eleven
még a kín, elsorvadtak acélos idegek...
Belefáradtak a Hősök, kiebrudalt Istenek.
Látnokok, bolygóközi Amazonok.
Kék pirulákban eltitkolt liezonok édes-keserűn...
Pártatlanul kísért még a jövő, mikor
minden csataló álomba szenderül.

Vihar a cyber-térben, eltörölt emlékek
foszlányai csillagködök mélyére merülnek.
Hol vagytok patefonok, műholdakra festett
álmok? Miért nem vigyáztok ,hogy a béke
és harag elrendezése ne rángassa szét a Kort?
Halmazokba hullanak a kétkedések,
fúziók gyújtanak messze reményeket.
Még nem született meg a Vizenjáró,
nem ácsolnak sehol keresztet...

Hol mélyül a tenger, s  dagadva óceánná
ölbe veszi tágas partok sorát,
meg nem fullasztja rémült látnokok
elbirtokolt, bárgyú démonjait. Ó, ti ostobák!
Porszemnyi részei a feledésnek! Mi változott,
hogy Merszetek lett rángó inaitok látván?
Hová az Emlékezet, mikor a koponyaüregekben,
mint kihalt, üres térben, dúlt vihar?