Tavasz volt, gyönyörű, telve reménnyel.
Kardhüvelyeken bóklászott a Nap,
csókos-ajkú lányoknak, szerelmes legénykék
ígérték; Meglásd, visszajövök maholnap...
Csokrétát kötöttek illatos virágból
kiélezett szuronyok hegyére
s ivott  másnap kelletlenül a föld;
csak folyt, csak folyt rá az emberek vére...
Apák, gyermekek, szeretni vágyó lelkek
halni mentek, halni mertek...
Leráztak láncokat, lelkekről  béklyót,
az elfedett Napról  átok sötétet,
csúfos rab igát feledtek. Mert
az unokáiknak  tehetnek még jót,
lehetnek még jók...

Kinyílhat majd fénnyel
az értelem, kordában tartva pártütő éneket...
testvér-testvérré válhat, könnyítve  nehéz életet
összefeszülnek daccal a vállak.
Szemekben tűzzel szenvedély, megvívni a jövőt, éveket...
Acél-idegekkel hevülnek a bátrak
s a könnyek gyengesége sem "vétkes erény",
ha sarjadni látnád a jövőt, és benne szépnek magad.
Ne szégyelj sírni! Ők bátrak voltak, mert mertek...
bár nem tudták, hogy történelmet fognak egyszer írni.