Kupidó eltévedt, s nyilaz...

Zengjetek árvalelkű sípok,
zengzetek, égig rengjetek!
Állva sírok; angyalok szeressetek!
Szárnyaitok simogatom,
hűs szellőkkel legyezgetem,
forrás vizét megosztom, oltani
szomjatok. Miért a kétség, talán
 az ember rútul becsap titeket?
Elárul minden szépet, igazat,
halálig sanyargatva akit szeret?
Félelmeitek, hiszem-alaptalan.

Éroszt látom, amot jő Kupidóval...
Szívembe nyilaz a bárgyú kis angyal
töretlen hittel, akarattal,
picinyke aggyal. Nem éri fel ésszel,
hogy a remény,-mint lenge árvalányhaj-
ellobban szalmalánggal. Pőre dicsőség!
Szerelem-donor vadász! Csábos mosolyra
vált. Hiú reményt dagaszt. Kikelettel sarjad
 a vágy, erényt repeszt, pattan az érc,
mint avítt fazék falán a máz...Koppanva
bong, alázva ront rád, s betör. Igát kerít
nyakad köré. Zihálsz, lihegsz, a báj
ködén át nem látsz! Kupidó elég!
Ijad engedd ma le! Lazíts! Vedd elő
máshol szép "hangszered", s nevetve játssz!

Érosz! A szépség bájjal, balgán csínyt teremt!
Megosztja mind, ki tegnap még barát,
s mára harcra hívja el. Ne oszd! A kétség bennem
fájó gyötrelem. De rossz vagy Angyal!
Majd szárnyad röptét örökre elveszem!
Ne rombolj érzést! Mások ajkán neved kín legyen?
Egy alma elgurult, s méltó kéznek adta bársonyát.
Csak az a fránya szív, s az ember. Érthetetlen néha
mit csinál. Talány, mely  megfejtésre vár.
De ezért vagytok Ti ott fenn, az istenek...





Az írás megjelentetője: Fullextra.hu
http://www.fullextra.hu

Az írásmű webcíme:
http://www.fullextra.hu/modules.php?name=Sections&op=viewarticle&artid=28180